Amióta az eszemet tudom, mindig szerettem olvasni. Általában nem számított, mit, ugyanúgy elvoltam a szépirodalommal, mint a ponyvával, a könyvekkel, mint az újságokkal, vagy éppen az atlasszal, mint az internettel. Egyedül az olvasás volt a fontos.
Persze, a témakörök idővel változtak, ha megtetszett egy író könyve, rendszerint a többi hozzáférhető művét is elolvastam. Idővel már tisztában lettem vele, hogy amikor nem eredetiben, hanem fordításban olvasok, gyakran tulajdonképpen nem azt kapom, amit az író akart, hanem amit a fordító tudott. S ezzel viszont – gondolom, ez is egészen normális – gyakran nem lehettem elégedett. Egy amerikai szerzőnek van például egy egészen érdekes témájú könyve, amelyhez még a nyolcvanas évek közepén fogtam hozzá, de a valamivel több, mint 400 oldalon a mai napig nem vergődtem túl. Mivel a könyvjelző ott van, ahol éppen abbahagytam az olvasást, időnként folytatni próbálom, de csak néhány oldal után újra és újra feladom, és ennyi év után alig jutottam át a felén, annyira nem fekszik a fordító nehéz stílusa.
Jó ideje már, hogy a lapokban és a világhálón is előszeretettel olvasom a nyelvművelő rovatokat, cikkeket. Nem egyszer választ kaptam egyes dilemmáimra, de még elég sok van belőlük, és aligha tudom meg valaha is az összes választ. Különösen a nyelvek azon fejlődésével kapcsolatban, hogy miként használják az idegen eredetű kifejezéséket, és egyes nyelvek milyen új szavakkal helyettesítik a külföldi eredetit.
Persze, gyakran történnek túlzások, hisz nem könnyű erővel magyarba, szerbbe stb. átültetni a szakkifejezéseket, s ettől a sportnyelv sem mentes. Sok újítás sikeres, vagy kevésbé az, mint például a tie-break esete. Ezt több nemzet nyelvésze nem is próbálta „lefordítani”, ám a magyarban a nem túl sokatmondó rövidített játék honosodott meg, noha nem fedi éppen az eredeti értelmét. Vannak így sportágak és versenyszámok, amelyek esetében minden ehhez hasonlóan történt, de megmagyarázhatatlan, hogy miért. A többtusáról lenne szó, amelyet sem a germán, sem pedig a román nyelvek zömében nem fordítottak le, maradt a görög eredeti, vagyis duatlon, triatlon, pentatlon, heptatlon és decatlon. A németek a számhoz a kampfot (harc), a szerbek és a horvátok a boj (küzdelem, csata) kifejezést adták hozzá. A magyarban egy különös hármasság született. A duatlon és a triatlon maradt az eredeti, a pentatlonból lett modern öttusa, az atlétikában pedig ötpróba, míg a heptatlon és a decatlon hétpróbává és tízpróbává lett, bár egy ideig ezek esetében is a tusa volt a megszokott és használt. Hogy miért van ez a hármasság, még nem tudtam megállapítani. Talán csakis azért – más lehetőséget ennél a valószerűtlennél ugyanis nem látok –, hogy igaznak minősüljön a mondás, miszerint három a magyaré.
