Ha jól emlékszem, valamikor tizenöt vagy tizenhat éves koromban unatkoztam utoljára. El is fogott valamiféle byroni mélabú, és úgy éreztem, teljességgel üres, céltalan az életem. Máskor meg világmegváltó hangulat, az a Valami „nagy-nagy tüzet kéne rakni”-féle, József Attilá-s forradalmi hevület, tenni akarás kerített a hatalmába, és rettenetesen bántott, hogy csak üldögélek a kényelmes kis szobámban, ölbe tett kézzel, miközben eldübörög mellettem a nagybetűs élet.
Irigykedve, sőt olykor dühösen hallgattam apámat, amikor történelmi időkről mesélt. (Valószínűleg az eltelt évtizedek szépítették meg a régmúlt eseményeit, mert időnként el-elszólta magát, hogy mégsem volt az annyira fenékig tejföl.)
Teherautót vezetett, keresztül-kasul szelte azt a régi szép nagy országot; naná, hogy ha tehettem, szívesen mentem vele. Minden vidékhez volt egy-egy története, mindenütt voltak ismerősei, és amikor egyszer a Testvériség-egység autóúton megállított bennünket a rendőr, apám csak annyit mondott a hatóságnak: „Ezt az utat én építettem.” Egy szalutálás után már mehettünk is tovább.
Sokat mesélt bajtársiasságról, ifjúsági akciókról, nagy építkezésekről, én meg csak sóvárogtam a nagy tettek után.
Azután egyszer csak eljöttek a történelmi idők. Tettük, amit tehettünk, meg sokszor azt is, amit nem tehettünk volna. Túléltünk, ahelyett hogy éltünk, megéltünk volna egy korszakot, sokan éppen azt, amelyiknek a legtermékenyebbnek és legeredményesebbnek kellett volna lennie.
Majd meg azt hittük, hogy már nem elszenvedjük a történelmet, hanem csináljuk. A forradalmi hév azonban gyorsan csitult. De még bíztunk a változás, a választás lehetőségében. Mi, naivabbak egészen eddig az évig. Az idén azonban egyértelműen a tudtunkra adták, hogy nem választópolgárok vagyunk, hanem csupán szavazópolgárok. Ilyen mivoltunkban pedig teljességgel lényegtelen, kire adjuk a voksunkat. A hatalom ugyanis nem az urnákban születik, hanem a tárgyalóasztaloknál (meg a zsebekben). Ott köttetnek az olykor legképtelenebb szövetségek, alkuk, megállapodások. Meglepetést, keserűséget, csalódást okozva azoknak, akik azt hitték, számít a szavuk, szavazatuk, akik azt hitték, számítanak.
Volt, amilyen volt a 2012. év meg az elmúlt néhány évtized, most azért fohászkodom: csak történelmet ne írjunk, és egy jó ideig szavazásmentesen tengődjünk, hisz úgyis felesleges pénzkidobás ez a cécó, aminek megint csak mi isszuk meg a levét. Hisz mit is hozott a választási év vége? Díjnöveléseket, áremeléseket az új esztendőre, mert valamiből fel kell tölteni a kiürült közkasszákat.
De ne legyünk ünneprontók! Inkább fohászkodjunk, hogy legyen végre egy unalmas évünk, üldögéljünk ölbe tett kézzel a kényelmes kis szobánkban. Figyeljük mosolyogva a tizenéveseket, amikor elfogja őket a nagy tettek iránti sóvárgás meg a forradalmi hevület, és imádkozzunk, hogy ne éljenek meg rút történelmi időket!
