A kuvasz csak állt egy darabig szétvetett lábakkal, mint aki az ellenséggel találja szembe magát, de ez az ellenség valahogy furcsa és megfoghatatlan volt. Tovább hergelte magát, nem hagyta annyiban, egyre nagyobbakat ugrott, egyre magasabbra, ahol már nagy biztonsággal tudta elkapni őket, egyre nagyobb pelyhek szállingóztak lefelé, és a kutya dühösen, csaholva kapkodott a pelyhek után, végül kifáradt és csak ugatta őket.
Ha balhézol, hazamegyünk, rántotta meg a pórázt a gazdája.
Egy középkorú asszony jött a piacról, jól megpakolva gyümölccsel, zöldségfélével. Megállt, tisztes távolságban a kutyás fiútól.
Ne féljen, nem harap.
Csak nem az emeleten tartja?
Dehogy, akkor külön szoba kellene neki.
A kutya gyanakodva fürkészte mandulavágású szemével az idegent, mintha értette volna, hogy róla van szó.
A postás szemlátomást végzett a küldemények széthordásával, már nagyon laposan lógott az oldalán a fekete bőrtáska. Tányérsapkáján jócskán felgyűlt a hó, lerázogatta róla. Amióta dolgozni kezdett, szemlátomást felszedett néhány kilót, nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy mindenütt egyen-igyon valamit, ahol megkínálják. És különben is: ki ne örülne egy postás érkezésének, különösen akkor, ha pénzt vagy jó hírt hoz. A postások az internet korában sem mentek ki a divatból. A férfi a kavargó havat fürkészte, amely egyre lejjebb ereszkedett, lassan lepellel borította be a bokrokat.
Egy apa jött a kisfiával. Éppen ideje volt már szusszanni egyet. Ketten hozták a fenyőt, de persze csak látszólag, mert a kisfiú is hozni akarta az embermagasságú, műanyag hálóba szorított fát. Hátul a csúcsát fogta, hogy ne érjen a földre. A férfi maga mellé állította. A kisfiú is megállt tisztelettudóan, mint a többiek, szentül meg volt róla győződve, hogy ilyen körülmények között érkezik a csoda, tehát feltehetően a többiek is arra várnak, ahol a sejtelmes fergeteg közepén szórja sugarát a nap, ettől olyan furcsa fényben úszik minden, ameddig a szem ellát.
A sarki mészáros is kijött, véres köpenyére fehér báránybekecset húzott, egy cipősdobozt tartott a kezében. Felemelte a fedelét.
Vegyenek, eltart még egy darabig, meg fognak éhezni. Reggel sütöttem ki, ropogós.
Mindegyikükhöz odament külön-külön, hogy fogjanak csak a töpörtyűből meg a kenyérdarabokból.
A kutya felnyüsszentett a gazdája felé, csak halkan, hogy szóljon neki, hiszen megszokta, hogy csak tőle kérhet. És a fiú úgy is tett, mintha a sajátját adná neki.
Ugyan vegyen többet, van elég, nem sajnálom én attól a szegény állattól.
A fák fehér bundát eresztettek, végignyúlt a takaró a lonc bokrain és a járdát szegélyező mályvasövényen. A kutya beletörődött, hogy az ellenség legyőzhetetlen.
Az özvegyasszony most érkezett, feketében volt, csak nemrég, valamikor a nyáron veszítette el a férjét. Száraz tölgyfagallyat és egy kis szalmacsomót szorongatott a horgoltkesztyűs kezében.
A másik asszony a kosarát nézte, ahogy a pelyhek beborítják a narancsot, a sárgarépát, a petrezselymet.
A meghatározhatatlan korú, szakállas, guberáló ember biciklivel érkezett. Nem tudott tovább menni, akkorára nőtt a hó. Nézte a többieket, hogy mit néznek, már a napot sem lehetett látni a sűrű hóesésben. Akkor meg miért állnak itt. Végül hangosan is megkérdezte, hogy most jön el a világvége.
Nem – válaszolta a fiú, az már elmúlt.
Akkor meg mi jön el, az újév? Éppen most jön el, délben?
De nem válaszolt senki, olyan méltatlannak és ünneprontónak tartották a kérdést.
A mészáros elővette véres zsebkendőjét és belefújt. A doboz már üres volt, letette a földre, szinte eltűnt már a hótakaró alatt. A csoport szobrai továbbra sem mozdultak, csak a hó nőtt és növekedett egyre körülöttük. Az idő egyre sötétebbre fordult, nem is lehetett hallani mást, csak a szélcsapásokat, ahogy fehér hullámokat rakott egymásra. Ettől olyan lett a környék, mint egy pusztaság, mindent egyformára festve, eltörölve járdát és mezőt, utcát és játszóteret.
A kisfiú törte meg a csendet.
Hallod, apa, jön egy tank.
Nem tank az, majd meglátod, jön a hókotró, akkor majd hazamegyünk.
