Kicsi kezek szorgoskodnak mellettem a konyhában: reszelik a sajtot, keverik a paradicsomot, szórják a fűszert. A sütőpapír is előkerül, és mindent, de mindent készséggel elvállal a kisember, csak múljon már gyorsabban az idő! Aztán a nagy izgatottsággal várt kis vendégek be is futottak, segítségem pedig azon nyomban el is illant. Mosolyogva folytatom a készülődést tovább, hagyom a társaságot duhajkodni, mielőtt elkiáltom magam, hogy pizza az asztalon! A társaság nagy üdvrivalgással megszállja az étkezőt, a gőzölgő korongok pillanatok alatt elfogynak az asztalról, az ovis csapat pedig ahogy érkezett, éppoly gyorsan el is tűnt a láthatárról, csak a kis házigazda nyomott az arcomra köszönetképpen egy gyors puszit. Képzeletben vállon veregetem magam, mert a pizzánál jobb vendégváró falatokkal nem is rukkolhattam volna elő, ennél már csak a csokival tálalt csokoládé lehetett volna sikeresebb. S miközben még mindig mosolyogva már a romokat takarítom, az is átvillan az agyamon, hogy igen, a csokoládét legalább nem tudnám elrontani, ennek a pizzának viszont halvány köze sem volt a világhírű olasz finomság eredetijéhez. De kit érdekel, ha ekkora sikere van, nem?
Valóban elgondolkodtató, örök dilemma forrása, mennyire lehet átírni egy-egy nemzet ételét? Csupán helyi jellegűvé tesszük, vagy megszentségtelenítjük? Illetve miután megtettük, nevezhetjük-e egyáltalán eredeti nevén? Nem csak a pizza vonatkozásában merül fel ez a kérdés, hisz gondoljunk csak bele, mennyire kínai az a kaja, amely bambuszrügy helyett káposztatorzsával, shiitake helyett csiperke gombával, vagy a Kínában hírből sem ismert cukkinivel készül. Ugyanígy említhetjük a görögök szintén töretlen népszerűségnek örvendő gíroszát is, amelyet már ők maguk sem igazán készítenek marhából és bárányból, főképp a turistaparadicsomokban, ahol messziről villog a csirkés gírosz felirat, pedig szárnyasból végképp nem készítették az eredetit soha. De nem kell messzire menni ahhoz sem, hogy néhány helyen pljeskavicának csúfolt húsos szendviccsel találkozzunk, de azon is lehetne vitatkozni, vajon az eurokrémes burek esetében nem valóságos szitokszó-e a burek megnevezés.
Kanyarodjunk vissza azonban az olasz konyhához, azért is, mert a mai napot, január 17-ét 2008 óta az olasz konyha napjaként is jegyzik. Az, hogy miért kapott ennek a nemzetnek a gasztronómiája ilyen kitüntetett figyelmet, annak valószínűleg több oka is van. Ezek egyike bizonyára az, hogy bár az olaszoknál minden sietős, a beszédük gyors és hangos, mentalitásuk fürge és pattogós, az étkezés szent, és az evést nem sietik el egy sima hétköznapon sem. Az ételkészítés folyamatát pedig valódi szenvedély kíséri, s az amúgy is kissé rátarti nép a konyhájára különösen büszke. Az is biztos, hogy Olaszországot azonnal a pizzával, a spagetti tésztával és az összetéveszthetetlen, fűszeres paradicsomszósszal azonosítjuk, valahol jogos is, hogy szeretnék felhívni a világ figyelmét, hogy a fent felsoroltak népszerűségén túl sokkal, de sokkal árnyaltabb ez a paletta, no meg arra is, hogy mindezeknek megvan a maguk autentikus elkészítési módja.
Mediterrán országról lévén szó, fantasztikus halételek, saláták és levesek is jellemzik az olasz konyhát, mégpedig nem is feltétlenül egységesen, hiszen az északi és déli területek gasztronómiájában nagyon sok az eltérés. Ami viszont egységesen jellemző az olaszokra, hogy főzés terén nem ismernek tréfát és a legkisebb trattoriától, a flancos éttermeken át a strandon található bódéig biztosak lehetünk abban, hogy tisztességes ételt fogunk kapni, hiszen arrafelé egyszerűen nem fér bele, hogy valami vacakot tegyenek az ember elé. Nem beszélve a szintén híres olasz piacokról, ahol azon frissiben egy csodálatos reggelit fogyaszthat el a járókelő bármelyik pultnál. Számomra pedig az egyik legfontosabb és legvonzóbb jellemzője az olasz konyhának a friss hozzávalók és helyi alapanyagok preferálása, valamint a (szintén mindig friss) zöld fűszerekkel való zsonglőrködés, ami valóban megkoronáz és autentikussá tesz minden falatot. Hacsak tényleg nem muszáj, az olaszok nem nyúlnak mesterséges, tartósított dolgokhoz, a legtöbb étteremben alap, hogy helyben gyúrják a tésztát, és még a tengerparti bódéban sem használnak mirelitet.
Ehhez képest az én pizzatésztám bizony a mélyhűtőből kerül a sütőlapra, csirkeszalámi és kacskavalj kíséretében, de dicséretemre legyen mondva, a paradicsomszósz házilag készül, még véletlenül sem a műanyag üvegből nyomom a tésztára. Annyi tisztelet pedig minimum szorult belém, hogy ananászt például soha nem tennék a pizzára!
Nyitókép: Illusztráció (Pixabay)
