Tito költözik?

„Titónak semmi helye Belgrádban. Kezdeményezni fogom, hogy földi maradványait szállítsák át szülőhelyére, Kumrovecre.” Aleksandar Šapić, a belgrádi ideiglenes városvezetés első embere jelentette ezt ki a minap, és nyilatkozata alaposan felborzolta a kedélyeket. Azóta már Szarajevóból, sőt Cetinjéről is azt üzenték, nagyon szívesen befogadják az egykori Jugoszlávia örökös elnökét. Kumrovecről viszont még semmiféle reakció nem érkezett a felvetésre.

A Virágház, ahol a Jugoszláviát 35 éven át irányító Tito földi maradványai találhatók, a Jugoszláv Történelmi Múzeum része. Aleksandar Šapić ötlete szerint nem csak Titót költöztetnék ki, hanem a múzeum is megszabadulna a jugoszláv múlt minden maradványától, s inkább a szerb nép nagy történelmi személyiségeinek kellene, hogy emléket állítsanak a létesítményben (habár, mint az ötlet bírálói nem kis malíciával megjegyzik, a fővárosban már létezik ilyen múzeum).

„A múltat végképp eltörölni...” – merül fel kicsit ironikusan az ügy kapcsán óhatatlanul az Internacionálé egyik sora azok emlékezetében, akik a szocialista érában ilyen-olyan rendezvényen megfordultak. Nekem pedig óhatatlanul az jut eszembe, hogy akik Tito halála évében születtek, most 44 évesek. Ők és a fiatalabbak már csak hallomásból tudnak arról az időszakról. Kapkodják is a fejüket, mert egyszer azt hallják a szülőktől, nagyszülőktől, hogy „milyen jól éltünk akkor, nyaralni jártunk a tengerre, közben kölcsönből házat építettünk, nem kellett magánorvoshoz járnunk, világútlevelünk volt...”, más alkalommal pedig arról értesülnek, hogy Tito igencsak véres eszközökkel szilárdította meg a hatalmát, gondoljunk csak az 1944/45-ben ártatlanul kivégzett magyarokra. S ha sokáig elbeszélgetnek felmenőikkel, az is szóba kerül, Josip Broz micsoda személyi kultuszt épített ki a maga számára, milyen királyi pompában élt, hány nyaralója, vadászháza létezett Jugoszlávia-szerte, sőt szigete volt. Vasmarokkal, tűzön-vízen át megvalósította és életben tartotta a testvériség-egység – mint halála után gyorsan kiderült: hamis – eszméjét. A nemzeti érzést titkolni kellett, mert gyorsan rásütötték az emberre a nacionalista jelzőt és a megtorlás nemigen maradt el, gondoljunk csak a Vajdasági Magyar Kultúrszövetség 1948-as betiltására, az 1952-ben megrendezett Palicsi Magyar Ünnepi Játékok – amely 50 ezer embert vonzott – gyors beszüntetésére a hatalom részéről, és sorolhatnánk még a példákat. S hol a szerb, hol a horvát értelmiségiekkel, politikai, katonai elittel számolt le, ha úgy érezte, letérnek az általa kijelölt útról. Azok, akiket politikailag megbízhatatlanokként tartottak számon, ha Tito a városukba érkezett, a rendőrségen vagy a börtönben töltötték a látogatásának óráit. Milovan Đilas, akit gyakran emlegettek a legnagyobb jugoszláv disszidensként, egyik könyvében arról írt, ha Tito veszélyeztetve látta a hatalmát, olyankor gyorsan nagy tömegrendezvényt szerveztek, ő pedig a marsalli egyenruhájában jelent meg, ezzel is tudtára adva mindenkinek, hogy maga mögött tudhatja az egész jugoszláv hadsereget, amely fejlettség tekintetében sokáig Európában az ötödik helyen állt.

Uralkodónak kijáró hódolat vette körül, az egész világon ismerték a nevét, tisztelték, soha addig államfő temetésén annyi politikus, államfő, király nem vett részt, mint az övén, a világ mintegy 130 országának delegációja búcsúzott tőle.

Persze, gyorsan kiderült az is, hogy a nosztalgiával emlegetett viszonylagos jólét micsoda óriási külföldi kölcsönökből volt lehetséges. Tehát, erről a jócskán ellentmondásos időszakról, magának Titónak a személyéről bőven van még kutatnivaló, egy letisztult képet csak a pozitívumok és a negatívumok minél részletekbe menőbb azonosításával kaphatunk erről a korszakról (is).

Aleksandar Šapić felvetése nyomán most Tito egyik unokája elárulta, hogy állítólag Franjo Tuđman néhai horvát elnök – aki szintén megtapasztalhatta egykoron, hogy milyen Tito börtöneiben a koszt és a kvártély – szerette volna, ha horvát földbe kerülnek Josip Broz maradványai. Sőt Slobodan Miloševićben – Šešelj fenyegetőzése nyomán – szintén felmerült, talán ki kellene Jugoszlávia egykori örökös elnökét költöztetni a Virágházból, de lemondott erről.

Belgrádnak komoly turisztikai célpont Tito sírja és a múzeum, hiszen húszmillió látogatója volt az elmúlt évtizedekben, ami nem megvetendő összegű bevételt hozott a városnak. 

Valamikor a kilencvenes években megkérdezték Róma akkori polgármesterét, helyénvalónak tartja-e, hogy olyan épületeket, szobrokat és más műemlékeket mutogatnak a turistáknak, amelyek Mussolini uralma idején jöttek létre. Az örök város első embere akkor azt válaszolta, ha lerombolnának minden olyan épületet, műemléket, amelyet olyan uralkodók, államférfiak építettek, akiknek politikai cselekedetei igencsak megkérdőjelezhetőek, akkor nemigen lenne mit mutogatniuk, és akkor nem látogatna ennyi turista Rómába, amely szépen profitál a turizmusból. Tanulságos kijelentés.