Sajátságos politikai maraton kezdődik június 6-án az EU-ban, ahol a közösség parlamentjének új összetételéről döntenek a szavazók, vagyis arról, kit eresztenek be az uniós Tisztelt Házba a saját országukban összeállított pártlistákon felsorolt jelöltek közül. A 27 tagállamban zajló voksolás előzetes végeredménye június 9-én éjfél körül várható. Annyi már tudható, hogy 720 képviselő kerülhet be az Európai Parlamentbe (EP), az eddigi 705 helyett. A bejutók öt évig maradhatnak tisztségükben, miután letették az esküt.
A szavazási eredmények fontosak, de nem játszanak döntő szerepet az EU irányvonalának meghatározásában a következő években. A testület ugyan a tagországok polgárait képviseli, de a tényleges döntéshozás az EU csúcsvezetőit tömörítő Európai Tanács (ET) kezében van.
Megnövelt hatáskörének köszönhetően a parlament 2009 óta egyre hatékonyabban működik, illetve alakítja az uniós szabályozások és politikák irányát. Legalább ilyen fontos jellemzője, hogy az egyetlen uniós intézmény, amelynek tagjait közvetlenül választják.
Bár sokan becsmérlik a munkáját, az EU-ban immár 56 százalék azoknak az aránya, akik azt szeretnék, ha az EP a jelenleginél még fontosabb szerepet kapna. Pedig a legtöbb uniós szabályozás, rendelet, irányelv, szerződés, egyezmény, valamint nemzetközi megállapodás elfogadásához már így is szükséges a parlament többségének támogatása – az ET jóváhagyásával együtt. Az EP választja meg a végrehajtó feladatokkal felruházott uniós csúcsintézmény, a brüsszeli székhelyű Európai Bizottság (EB) elnökét is. Igaz, a tagországok legfelsőbb vezetőinek jelölése alapján. Folyamatosan felügyeli az EB munkáját is, és ellenőrzi az Unió éves költségvetésének felhasználását.
A választások nyitó napján (csütörtökön) csak egyetlen országban, Hollandiában járulnak a szavazó urnák elé a polgárok. Másnap további két helyen (Csehországban és Írországban), harmadnap négyben (Lettországban, Máltán, Olaszországban és Szlovákiában) és végül vasárnap a többiben, köztük Magyarországon is.
A szabályok szerint egyetlen ország hivatalos eredményeit sem lehet addig közzétenni, amíg mindenütt véget nem ér a szavazás. Ezért az EP új összetételére, illetve az EU egészére vonatkozó első becslések csak vasárnap késő éjjel jelenhetnek meg. A hivatalos végeredményre pedig néhány napot kell várni.
A tagállamok a népességarányuknak megfelelő számú képviselőt küldhetnek az uniós parlamentbe: a legtöbbet Németország (96), Franciaország (81) és Olaszország (76). A legkevesebbet pedig a legkisebb társállamok: Ciprus, Luxemburg és Málta (mindegyik hat mandátumot kap).
A 27 tagországban hazai pártok indulnak, amelyek megválasztott képviselői a strasbourgi székhelyű uniós parlamentben ideológiai kötődés alapján frakciókba, pártcsaládokba rendeződnek majd. Az EP ugyanis nem nemzeti, hanem ideológiai alapon szerveződő képviselőcsoportokból áll. Tagjaik ezért nem a saját országuk érdekeit képviselik elsősorban, hanem azét a pártközösségét (frakcióét), amelyhez tartoznak.
Az EU-ban 373 millióan jogosultak szavazni, ám kérdés, hányan élnek majd a lehetőséggel. Az átlagos részvétel ugyanis az 1980-as évektől folyamatosan csökkent az előző, vagyis a 2019-ben megtartott választásokig, amikoris váratlanul (hajszállal) meghaladta az ötven százalékot a voksolók (átlagos) aránya.
Az Eurobarométer szerint ezúttal a választók 60 százaléka mondta azt, hogy szívesen menne szavazni.
Az uniós közvéleménykutató-intézet eredményéből az is kiderült: tízből nyolc megkérdezett mondta azt, hogy a jelenlegi geopolitikai helyzet még fontosabbá teszi a voksolást. Ezzel az állítással mindegyik tagállamban egyetért a többség.
Az Ukrajna elleni orosz katonai agresszió, illetve a megtámadott országnak nyújtott európai támogatás a választási kampány fontos része volt. (Sokfelé támogatják Kijev segítését, másutt ellenben a háború meghosszabbításaként értékelik.) Több politikus arra is felhívta a figyelmet, hogy – épp a háború, meg egyéb okok, így a globális geopolitikai átrendeződés miatt – Európa korszakváltás előtt áll, ezért az EU-nak alkalmazkodni kell a helyzethez. Úgy is, hogy erősíti szuverenitását, versenyképességét (elsősorban az amerikai és a kínai vetélytársakkal szemben), támogatja az új technológiák elterjedését, határozottabban lép fel a nemzetközi politikában, közben érdemi lépéseket tesz az önálló védelmi és biztonságpolitika kialakítására, továbbá az integráció elmélyítése, mindenekelőtt a banki és a tőkepiaci unió kiépítése felé. A változtatások és fejlesztések közepette – üzenték többen is a kampányban – nem szabad megfeledkezni a klíma- és környezetvédelemről, a szociális biztonságról, s természetesen a(z illegális) bevándorlás okozta gondok megoldásáról, illetve a migrációs paktum megvalósításáról sem.
Néhol hagyományosan gyér az érdeklődés az EP-választás iránt, másutt (Belgiumban, Bulgáriában, Görögországban és Luxemburgban) viszont kötelező a részvétel. A legtöbb helyen az utolsó napon bonyolítják le a voksolást. A tagállamok zömében 18 évesnek kell lenni a szavazáshoz. Több országban nincs bejutási küszöb, másutt viszont a jelölteknek akár öt százalék szavazatot is össze kell gyűjteniük. Cipruson azonban elég az 1,8 százalék is.
Eddig hét képviselőcsoport működött az EP-ben: a legtöbb mandátumot szerzett konzervatív (kereszténydemokrata) Európai Néppárt (EPP), a Szocialisták és Demokraták Progresszív Szövetsége (S&D), a centrista-liberális Újítsuk meg Európát (RE), a Zöldek/Európai Szabad Szövetség (Greens/EFA), az euroszkeptikusokat, populistákat, mérsékelt és radikális jobboldaliakat is magába foglaló Európai Konzervatívok és Reformerek (ECR), a szélsőjobboldali Identitás és Demokrácia (ID), valamint az Egységes Európai Baloldal/Északi Zöld Baloldal (GUE/NGL). Létezett még egy független csoport is, amely nem tartozott egyik politikai közösséghez sem.
A választások után megváltoznak az erőviszonyok, ám jelenleg bizonytalan, miként szerveződnek meg az új politikai csoportok. Részben azért nehéz bármit is mondani erről, mert előretörtek az euroszkeptikus, valamint az EU-fóbiától és -gyűlölettől szenvedő, továbbá a populista, demagóg és szélsőséges erők, amelyek arra törekszenek, hogy egy erős frakcióban egyesüljenek. A közvélemény-kutatások eredményei a jobbra tolódást valószínűsítik az új Európai Parlamentben. Ezt erősíti az a tény is, hogy a radikális és szélsőjobboldali pártok néhol jelentős eredményeket értek el az utóbbi egy-két évben több tagországban is a nemzeti parlamenti választásokon.
Annak viszont kicsi az esélye, hogy a Brüsszelt ostorozó erők képviselői többségbe kerülnek az uniós parlamentben, s ezzel jelentősen megváltoztatják a testület eddigi hatalmi egyensúlyát. Inkább az tűnik valószínűnek, hogy az EP-tagok közvetlen választásának 1979-es kezdete óta a legjobb eredményt érjék el. Ezért már hetek óta azt szajkózzák, hogy az idei választások kulcsfontosságúak, sőt sorsdöntőek lesznek, mert reményeik szerint nem csak az EP-ben, hanem Brüsszelben is növelhetik befolyásukat.
A felmérések arra utalnak, hogy a két jobboldali csoport, az ECR és az ID, összesített eredménnyel megelőzheti a balközép S&D-t, s ennek köszönhetően a parlament második legnagyobb erejévé válhatnak az EPP mögött. Persze csak akkor, ha összefognak, s létrehoznak egy képviselőcsoportot. Korábban ezzel már (többször is) próbálkoztak, de sikertelenül. Az ok prózai: sok kérdésben (kezdve a migrációtól az Ukrajna elleni háborúig) ellentétesek a nézeteik és az érdekeik.
Az EPP eddig szorosan együttműködött a másik néppártként nyilvántartott S&D-vel, hogy elérhesse célkitűzéseit. (A két nagy pártközösség az előző választásokig a legerősebb befolyással rendelkezett az EP-ben.) Ha a balközép ezúttal leszerepelne, a győzelemre esélyes EPP-nek további szövetségeseket kell keresnie, hogy érvényesítse akaratát a parlamentben, és továbbra is a főszerepet játszhassa.
Nyitókép: Pixabay
