Beszélnünk kell Kevinről. Az amerikai Lionel Shriver tabudöngetőként emlegetett regényét tavaly év végén újra kiadták Szerbiában, a rátermett kiadóház minden bizonnyal azzal számolt, hogy a május 3-ai és 4-ei tömeggyilkosságokat követően sokakban motoszkál majd a kérdés, vajon mi ösztönözhet gyerekeket, illetve alig felnőtt korú fiatalokat társaik életének kioltására, és ki a felelős, amikor gyermek gyilkol? A jó üzleti érzék rekordidő alatt reflektált az aktuális történésekre és társadalmi folyamatokra, viszont felmerül a kérdés – ezekben a hetekben talán kifejezettebben, mint valaha –, hogy maga a társadalom és az intézményrendszer vajon valóban minden lehetségest megtett-e, illetve érdemi intézkedéseket kezdett-e foganatosítani az elmúlt évben. Az aktuális kimutatás szerint tavaly 19 kiskorú követett el Szerbiában emberölést – tizenkettővel több mint 2022-ben –, míg minősített emberölést további 7 kiskorú.
Sokan, sokat és sok mindenről beszéltek tavaly május óta. A gyermekek vonatkozásában felhatalmazásokkal rendelkező intézményeken belül, a sajtóban és egyéb fórumokon, a tudományos közösség és a hatóságok képviselői egyaránt, de az átlagemberek ugyancsak. Beszéltek a szerbiai Kevinekről, valamint azokról, akik esetében fennáll a „filmszakadás” kockázata, továbbá azokról, akik nap nap után az erőszak valamilyen formájának az áldozatai, és minden gyerekről, aki „egészséges” felnőtté való felnevelkedése össztársadalmi érték és cél. Mégis, a média rendre kiskorúak erőszakos kilengéseiről tájékoztatott, az egy-egy konkrét eset pedig beigazolta sokak abbéli félelmét, hogy a rendőrség jelenléte az iskolákban még semmire sem garancia, a delikvens kiskorúak bárhol erőszakos cselekményt követhetnek el.
Mi történik a fiatalokkal? – tették fel az elmúlt napokban ismét sokan a kérdést. Azt követően, hogy egy 16 és egy 17 éves fiatal annyira kegyetlenül bántalmazott egy 37 éves édesapát, hogy az belehalt, vélhetően a fejsérülései következtében fellépő epilepsziás rohamba és infarktusba. Az apa a kisfiát védelmezte, akitől a majdnem nagykorú fiatalok elvették a labdáját és nem akarták visszaadni azt. Verekedni kezdtek a magatartásukat kifogásoló apával, majd amikor elesett, rugdosni kezdték. A fejét, a hasát, a hátát. A szemtanúk szerint fel is akarták gyújtani, ám a náluk lévő szurkolói fáklyák nem gyulladtak meg. Egy nappal korábban a tetthely közelében egy másik felnőttet fenyegettek meg, miután megkérte őket, ne rongálják meg a padokat, társaikkal egyetemben állítólag hónapok óta terrorizálják a környéken lakókat. A rendőrség már többször intézkedett, ám az elmondottak értelmében minden kimerült a randalírozó fiatalokkal való beszélgetésben, lévén szó kiskorúakról, még csak nem is igazoltatták őket – sajtóértesülések szerint a gyanúsítottak egyike már tavaly is bántalmazott egy felnőtt férfit és annak kiskorú fiát, akkor fémrúddal. Ezen sorok írója nem vitatja a gyermekek jogainak maradéktalan tiszteletben tartásának fontosságát, viszont felmerül a gyanúja annak, hogy sokan esetleg nem is értik ezek lényegét, így az alkalmazás módja éppen azoknak árt, akiket védelmezni kellene, nevezetesen a gyerekeknek. Nem valószínű, hogy egy fejlődő személyiség számára az a jó, ha azt tapasztalja, bármit megtehet.
A tavaly május 3-án, a belgrádi Vladislav Ribnikar Általános Iskolában elkövetett tömeggyilkosságot követően az orvos- és a jogtudomány legtöbb képviselője egyetértett, hogy az említett gaztett nem elsősorban az erodálódott társadalmi értékekkel magyarázható, de a túlontúl a sógor, koma, szomszéd és jóbarát elve irányította hatóságokra sem vezethető vissza. Mindazonáltal indokolt a kérdés, hogy vajon K. K. akkor is kioltotta volna a társai és az iskolaőr életét, ha nem tanul meg lőfegyverrel lőni, illetve ha nem egy, a fegyverkultusszal átszőtt környezetben nevelkedik, vagy a lőtér tulajdonosa és oktatója betartja a hatályos szabályokat. Az egy nappal később elkövetett ámokfutás vonatkozásában szintén konszenzus alakult ki a történteket értékelő hozzáértők között, nevezetesen azzal kapcsolatban, hogy ezt az incidenst talán meg lehetett volna akadályozni. Ha apja révén a fiatalember nem kerül fegyverek közelébe, ha a helyi rendőrség számára nem az apával való ismeretség, hanem a törvények betartatása a mérvadó, ha a helyiek nem félnek újra és újra feljelentést tenni.
A belgrádi iskolai ámokfutást követően ismét tematizálták a büntetőjogi felelősség korhatárának kérdését. Az ezzel kapcsolatos nemzetközi gyakorlat megoszlik, noha a legtöbb európai országban, Szerbiához hasonlóan 14 év a büntethetőség korhatára. A büntetőjogi szakértők szerint a kiskorúak delikvens magatartásának problémája az orvoslásának tekintetében nem célravezető kizárólag a büntetőjogtól megoldást várni, lévén hogy az elsősorban a következményekkel, nem pedig a megelőzéssel foglalkozik. Az erkölcs- és erényalapú humanista, illetve a civilizált együttélést lehetővé tevő értékrendre támaszkodó társadalom kialakítása a legfontosabb megelőző intézkedés, értettek egyet többen is. Nem elég az intézményektől és a büntetőjogtól megoldást várni, a jövő generációja mindenki felelőssége. Még a szomszédé is, ha azt látja vagy hallja, hogy a másik fal mögött egy gyermek a mentális épséget vagy az egészséges személyiségfejlődést veszélyeztető körülmények között nő fel. Hiszen tudjuk, a Szerbiában is hatályos jogszabályok értelmében a gyermek mindig áldozata az erőszaknak, akkor is, ha nem őt ütik vagy szidalmazzák, hanem tanúként éli át, az erőszak pedig az esetek többségében erőszakot szül, azaz megteremti a spirált, amiből nagyon nehéz kilépni. Figyelembe véve a bántalmazó magatartás generációs átvitelével kapcsolatos kutatásokat, mindenkiben tudatosulnia kellene az össztársadalmi fordulat és szemléletváltás szükségességének. Az pedig nem történhet meg egyik napról a másikra. A gyermekek magatartása okán hőbörgő felnőtteknek érdemes lenne őszinte önkritikát gyakorolniuk, hogy ők vajon miként viszonyulnak embertársaikhoz, milyen hangnemben, és milyen hangerővel szólnak időnként a másikhoz. Azután, hogy egy nap leforgása alatt a gyermekeik osztályzatával elégedetlen szülők két tanárnőt is megvertek, azt a kérdést is érdemes napirenden tartani, vajon mi történik a szülőkkel.
Ugyancsak célravezető lehet arra összpontosítani, jelenleg kiket emel példaképként piedesztálra a szerbiai társadalom, és mely magatartásforma kerül bemutatásra követendőként, vagy legalábbis nem részesül a társadalom javát szolgáló elítélésben. Ilyenek az izomagyúak és a gátlástalan, esetenként megkérdőjelezhető módon meggazdagodó „üzletemberek”, vagy a bőrük és húsuk alá gyártószalagról kikerülő „kiegészítőket” beépítő „szépségek” mellett legjobb esetben a sportolók, míg a tanárok, az írók és egyéb alkotók-gondolkodók inkább a társadalom lesajnált rétegébe tartoznak. A civil kurázsi sem erény, hiszen a valóság azt szemlélteti, rosszul jár az, aki a bántalmazott vagy egy követendő érték védelmére kel.
Nyitókép: Pixabay
