Antónia minden év tavaszán búcsút mondott a mókuskeréknek és legalább néhány napra elutazott saját privát paradicsomába, a sziklás hegycsúcsok között szunnyadó falucskába. A mediterrán színvilággal és illattal bódító kertből eltakarította a téli szelek garázdaságának nyomait, majd dolga végeztével leült az udvar közepére és elbágyadt a fészeképítő fecskék csevegésétől. Akkor került legközelebb az állapothoz, amit a megfelelő kifejezést továbbra sem találva testen kívüli élményként írt le, amikor a fecskéken kívül senki nem zavarta a csendet és egyetlen felhő sem tompította a kékes színkavalkádot. Azon a ponton nyugtatta leggyakrabban a szemét, ahol az égbolt és a tenger kékje találkozik egymással. A két árnyalatot annyira aprólékosan folyatta egymásba a képzeletbeli ecset, hogy a tájékozatlan idegen fel sem ismerte volna, hol ér véget az égbolt és hol kezdődik a tenger. A kék szín mellett egyedül a zöldre vágyott, ezért soha meg sem fordult a fejében, hogy megzabolázza a ház kerítésén átkúszó buja erdőt és bozótost.
Az alig tizenöt kilométerre fekvő tengerparti településre egyre ritkábban autózott el. A mediterrán királynőjeként becézett városnak minden sarkát ismerte, bár az elmúlt években e korábbi tényre rendre rácáfolt az új valóság. Minden tavasszal új lakótömbök, no meg iroda- és üzletkomplexumok, szürkén a többi épület fölé magasodó betonszörnyek fogadták, eközben viszont eltűntek a korábbi sétái során megismert parkok és facsoportok. Valódi versengés folyt, hogy ki épít magasabb épületet, és kinek sikerül több tonna betonnal megvalósítani megalomán elképzeléseit. A szürke óriások közül csupán egy nőtt a szívéhez. A haszon-orientált beruházónak a projektum kivitelezése közben elfogyott a pénze, így nem tudta befejezni az egyik legszebb öböl partjára biggyesztett, hotelnek szánt épületet, amit az évek során elkezdett visszahódítani a természet. Az erő és lehetőségek túlbecsüléséből többeknek is haszna származott: a művészi affinitású helyiek és turisták modern freskókat festve az épület falaira, fitogtathatták tehetségüket, míg a fecskék kaptak egy fészkelésre tökéletesen alkalmas helyet. Soha nem sikerült megszámolnia fészkeiket, annyi biztos, hogy amikor vadásztak, fekete-kék absztrakt festmény láttatta a természet pazarságát.
Az édenkertről, a kapzsiságról és az enyészetről elmélkedett Antónia, miközben a második hőhullám napjaiban lakásából munkahelyére, egyik légkondicionált kockából a másikba kullogott. Szabálytisztelő emberként még talán hajnali három órakor is megvárta volna, hogy a szemafor zöldre váltson és csak azt követően kelt volna át a kihalt úttesten, ám most, amikor a kopár utcasarkon szinte égési sérüléseket okozott neki a nap, az elkeseredett ember nemtörődömségével szaladt át a piroson. Eszébe jutott, hogy saját lakóhelye és országa szinte semmiben nem különbözik a szomszédos állam mediterrán királynőjétől. Itt is mindent négyzetméterben mértek és a betont bálványozták értékként, míg a fákra a radikális és picsogó öko-fanatikusok hóbortjaként tekintettek. A médiában rendre fásítási akciókkal kapcsolatos hírek jelentek meg, viszont állítólag nem mindig olyan fajták kerültek földbe, amelyek erőteljesen hozzájárulhatnak az ökoszisztéma egyensúlyának a megtartásához, valamint a fák alapvető szerepének a betöltéséhez, illetve nem mindig ott, ahol a legnagyobb szükség lett volna rájuk. Arról is számtalanszor olvasott, hogy Vajdaság Európa legkevésbé erdős területe, a felmérések szerint e körülmény megváltoztatását csak a legkevesebb helyi önkormányzatban emelték a vezetés tevékenységének a prioritásai közé. Szomszédságában az elmúlt években legalább öt terebélyes fát vágtak ki, a láncfűrészek sikoltásával egy időben riadtan kaptak szárnyra az azokon lakó madarak. Látványuk csak a legkevesebbeknek tűnt fel, az otthonát ledöntő munkagépre támadó orángutánnal ellenben senkinek nem jutott eszébe megörökíteni menekülésüket. Egyelőre volt hová átrepülniük, ám a fairtás és a betonosítás általánossá vált jelenségei nem adtak okot a bizakodásra. Szomszédasszonya is roppant elégedett volt, amikor a földszinti lakás tulajdonosai kivágtak egy hatalmas fát, mert az eltakarta a kilátást – a szomszédos házra – és mert szemetelt. Amikor Antónia megkérdezte, hogy nem hiányzik-e majd neki a fa árnyéka, vagy a máshová költöző, egyébként rovarokkal is táplálkozó madarak hadserege, meg a korábban a fa üregében költő bagolycsalád, azt a választ kapta, hogy nemrégiben új légkondit vásárolt, míg a rovarok ellen a Raid szerfelett hatásos, próbálja csak ki nyugodtan, már levendulaillatú is kapható, a rágcsálók ellen pedig ultrahangos berendezéssel küzd.
Azok a hírek sem kerülték el a figyelmét, hogy Szerbiában a lakások 20 százaléka üresen áll, ami a népességfogyásra való tekintettel egyáltalán nem meglepő, az viszont valóban fejtörésre ad okot, hogy ha van elég lakás, akkor minek újabbakat építeni?!
Kicsit irigyelte a Jadar menti települések lakosságát, az ő környezetüket, fáikat, földjeiket és folyójukat nemcsak hazai aktivisták védték, hanem még külföldről is érkeztek a természet megóvásában érdekelt csoportok képviselői. Nagybecskereki ismerőse kevésbé tudott örülni a másokra való odafigyelésnek, benne az irigység sárga szörnyetege valódi behemóttá dagadt, miközben arra várt, hogy valaki érte és szomszédjaiért is felemelje a hangját, hiszen a város területén 20 éve fogyasztásra alkalmatlannak nyilvánították a csapvizet. Megtörténhet, hogy mégis különböző érdekek irányítják a folyamatokat? – elmélkedett Antónia jegeskávéját szürcsölve, miközben becskereki ismerőse az ivóvízről áttért a gumigyár témájára, majd megvitatták, hogy a mérések szerint a napokban az aszfalton árnyékban 39,2 Celsius-fokos volt a hőmérséklet, az aszfalton napon 56,7 Celsius-fokot mértek, míg füves területen árnyékban 32,6 Celsius-fokot, füves területen a napon pedig 47,4 Celsius-fokot.
Néhány nappal később kolléganőjével kortyolgattak hideg italt és közben a fecskékre terelődött a szó. A nő szomszédjának fészerében is költöttek fecskék, ám az öt fióka közöl kettő elpusztult. Továbbra sem tudta eldönteni, hogy vajon amiatt, mert éppen azokban a napokban permetezték a szúnyogokat, amikor a fiókák kirepültek, vagy esetleg a kánikula miatt. Antónia a déli édenkertben két év alatt öt fiókát és egy felnőtt fecskét temetett el. A hőhullám utolsó napjaiban visszatért a hegyekbe. Akkor tudta meg a falucskában született és ott felnevelkedő kocsmárosnétól, hogy az elmúlt években feltűnően több fecske pusztul el, mint korábban. Antónia e beszélgetés után kezdett kutatni a talány megfejtését segítő cikkek után. Legalább tízet is elolvasott, majd ezt követően azon töprengett, vajon mikor jön el a pillanat, amikor a fecskéknek már nem lesz hová hazatérniük. Vajon ők is ihletül szolgálnak majd egy film címéhez, mint annak idején a gólya, akiről azt hitték, már soha nem tér vissza?! Antónia tekintetét egy apró zöld színfolt vonzotta magára, felugrott, kikapta a dézsából a termetes tücsköt és a levendulabokor tövébe helyezte. Hiszen zöldből és életből soha nem lehet elég.
Nyitókép: Dávid Csilla illusztrációja
