Az oktatási miniszterek időről időre felvetik az ötletet, hogy ismét be kellene vezetni az iskolai egyenruhát. Hét évvel ezelőtt már egyszer az iskolák egy részében életre is kelt az akkori miniszter javaslata, de egy-másfél év múlva megszűnt az iskolai uniformis viselése. Esetleg egyik-másik magániskolában él még ez a szokás, ha egyáltalán van rá példa.
Most a kezdeményező Milica Đurđević Stamenkovski családügyi miniszter és Slavica Đukić Dejanović oktatási miniszter is magáévá tette az ötletet. Nemcsak az iskolai uniformis viselését vetették fel, hanem azt is, hogy minden oktatási intézménynek saját címerrel, himnusszal is rendelkeznie kellene. A magyarázat szerint ezekre azért van szükség, hogy az iskolák visszaszerezzék a tekintélyüket, az egy közösséghez való tartozást hivatottak jelképezni, s hozzájárulnának ahhoz, hogy a diákok megszeressék az iskolájukat.
Az ellenzék és a pedagógus szakszervezetek szinte azonnal reagáltak, az oktatásügy súlyos problémáinak formalitásokkal való rendezésének, elfedésének szándékát, a valós megoldások helyett kozmetikázást emlegetve. A diákok akkor szeretik meg az iskolát, ha ott biztonságban érzik magukat, ezt pedig a címer, himnusz és az egyenöltözet nem biztosítja akkor, amikor az oktatási intézményekben ilyen elterjedt a diákok közötti kortárs bántalmazás, a pedagógusok elleni brutális támadás.
Az oktatási miniszter asszony szinte a fentivel egy időben arról is nyilatkozott, hogy szeptember elsejétől súlyos vétség esetén 5 napra eltávolítható a diák az iskolából, második osztálytól a tanulmányi átlagba beleszámít a magaviseleti osztályzat is, az iskolában a pedagógust ért támadásért akár 3 év börtönbüntetés is kiszabható. Arról is beszélt, hogy tavaly januártól az idén januárig 31 százalékkal emelkedtek az oktatásügyben a bérek, a hiányszakmának számító tanári szakokon ösztöndíjat adnak a hallgatóknak. Ez azonban semmiféle figyelmet nem keltett, nem úgy, mint az iskolai uniformis bevezetésének lehetősége!
Gondolom, Slavica Đukić Dejanovićnak e napokban gyakran eszébe jutott, hogy elődei, a valamikori oktatási miniszterek egykoron nem találták magukat szemben azonnal kivont kardokkal, mint most ő. Ugyanis az ő diákkorában az iskolaköpeny viselése nem volt semmiféle diskurzus kérdése, az oktatási hatóságok kötelezővé tették, a szülők megvarratták vagy megvették, s minden diák hordta – szívesen vagy magában morogva – a kék köpenyeket, főképp az általános iskolákban. Ám azóta sokat változott a világ és vele együtt változtak az iskolai mindennapok, a diákok, de a tanárok és a szülők is.
Ahogyan leszűrhető, most is leginkább az általános iskolák esetében fontolgatják az iskolai uniformis bevezetését. Ami, nem titok, elsősorban anyagi okok miatt bukott meg hét éve, mert a szülők nagy részére komoly anyagi terhet rótt – főleg ahol két iskoláskorú gyerek van –, s arra a néhány önkormányzatra is, amely akkor átvállalta ennek finanszírozását a családoktól, vagy legalábbis a szegényebb sorsúaktól. Rengeteg egyeztetéssel, vitával, veszekedéssel jár az iskolavezetés, a szülők között, mire eldől, hogyan is nézzen ki az uniformis. Meg azért a diákokat is illene megkérdezni, a többség mit viselne szívesen. Akár szoknya, nadrág, kabátka és nyakkendő készülne, akár valami kevésbé „flancos” egyenöltözék, például póló, abból legalább két váltás kellene – egy a melegebb, egy a hidegebb napokra, azt tisztíttatni, vasalni kellene. A formaruha nem tüntetné el a szociális különbségeket a tanulók között, hiszen a márkás vagy a kínai boltban vett cipő, iskolatáska, az olcsó vagy a méregdrága, „mindent tudó” mobiltelefon jól árulkodik a család anyagi helyzetéről. Húsz éve nyilatkozta egyszer az egyik tanítónő, hogy már az ő alsós diákjai is egy pillantással meg tudják különböztetni, hogy menő boltból vagy az ócskapiacról származik-e a tornacipő, iskolatáska. Ma már a jobb mobiltelefonokkal leolvasható a vonalkód, s azonnal tudja a nebuló, hogy amit társa visel, az eredeti vagy hamisítvány-e.
Mint fentebb említettük, a két miniszter asszony szerint az iskolai arculat és identitás kialakítása szempontjából jó lenne, ha az iskoláknak lenne címerük és himnuszuk. Több oktatási intézménynek már van is címere, s számos iskolának van olyan himnusza/dala, amelyet például az iskolai ünnepségeken, az oktatási intézmények közötti sportversenyeken elénekelnek. Az egyenruha pedig hozzájárulna ahhoz, hogy rendre neveljék a diákokat, hogy jobb szokásaik alakuljanak ki. S ezek a jelképek abban is szerepet játszanának, hogy a tanulók jobban ragaszkodjanak, kötődjenek a oktatási intézményhez, szeressék azt. S – hangzott el érvként – visszaadnák a tekintélyét is az iskoláknak.
Az iskolák az utóbbi harminc-harmincöt évben vesztették el a tekintélyüket, amikor a kilencvenes évek elejétől a pedagógusok fizetése igencsak lemaradt a más munkahelyen azonos végzettséggel dolgozóéktól, amikor a matematikát, fizikát, kémiát, az idegen nyelveket szaktanárok hiányában nem megfelelő végzettségűek kezdték el tanítani. S a tekintélyvesztéshez hozzájárult, hogy a túlzsúfolt, rosszul összeállított tantervek, korszerűtlen tanítási módszerek miatt a diákok mind unalmasabbnak, mind nagyobb tehernek élték meg az iskolát. S a helyzet csak „fokozódott”. Igazi kihívást jelent az új generációk figyelmének lekötése, hiszen ők már a digitális kütyük világában élnek, magánszorgalomból nem kezdenek bele a Háború és béke olvasásába, gyorsan lankad a figyelmük. S ezt tetézik az iskolai és kortárs erőszak megnyilvánulásai, a tanárok elleni fizikai és verbális támadások, a félelem, hogy bármikor megismétlődhet az a véres tragédia, ami a Ribnikar iskolában történt...
Motivált, az új kihívásokra felkészült, az új módszereket ismerő, magas érzelmi intelligenciájú tanárok, modernebb tantervek, az egymást partnerként, nem pedig ellenségként kezelő tanárok és szülők adhatnák vissza az iskola tekintélyét.
Az kellene, hogy az az iskola élvezzen igazán tekintélyt, amely diákjai kiemelkedően szerepelnek a matematika-, fizika- és egyéb tanulmányi versenyeken, ahol a diákszínjátszók élvezetes előadást készítenek, a diákok versei, prózai munkái megjelennek gyermek- és ifjúsági lapokban, ahol a tanulók kiemelkedően magas pontszámot érnek el a záróvizsgán, illetve felvételi vizsgán, ahol jó az iskolai légkör. És az oktatási miniszternek nem ártana egy varázspálca, mert ahogy az elmúlt évtizedek tapasztalata mutatja, máshogy igazán gyökeres változások nem történnek az oktatásügy terén.
Nyitókép: Pixabay
