Régi igazság az, hogy a kis- és nagydiákok mindenekelőtt az osztálytársakkal – barátokkal, haverokkal – való találkozás miatt várják a tanévkezdést. Persze, az is érdekli őket, lesz-e új tanáruk, új tantárgyuk, érkezik-e új osztálytárs, esetleg valaki hiányzik-e a névsorból. Meg persze, abban reménykednek, hogy kapnak elég időt arra, hogy visszazökkenjenek a megszokott kerékvágásba.
Sajnálom a szülőket, mert idegessé, feszültté, stresszessé teszi őket a tanévkezdés: a nyári szünidő lazasága után időben képes lesz-e a gyerek felkelni, elindulni az iskolába, sikerült/sikerül-e minden tankönyvet, tanszert beszerezni, hogyan bírja ezt anyagilag a család. Meg aggasztja őket, jól teljesít-e a gyerek az új tanévben, győzi-e az iskola diktálta tempót, esetleg mennyit kell a gyerekével együtt a házi feladatok felett görnyedni délutánonként, esténként... A gyerek meg remekül olvas a szülő testbeszédéből, arckifejezéséből, érzi, ha sistereg a levegő, bármennyire is igyekszik az anyuka leplezni az idegességét.
Vekerdy Tamás, a remek gyermekpszichológus könyvei, tévés szereplései, hetilapokban megjelent írásai nagy népszerűségnek örvendtek a szülők körében, ám abban biztos vagyok, egy tanácsát csak igen kevesen fogadták meg: az iskola a gyerek dolga, nem a szülő feladata – vallotta a szakember. Érezze a gyerek, hogy a szülő ott áll mögötte, mellette, ha segítséget kér tőle, ha bajban van, ám az állandó számonkérés csak családi poklot eredményez. Az iskolai teljesítmény ugyanis legtöbbször nem határozza meg az életben való sikerességet, hirdette Vekerdy.
A tanítók, tanárok, akik az X és Y generációhoz tartoznak, küzdenek a jórészt középiskolás Z generációval és a túlnyomórészt általános iskolás Alfa generációval, mert – egykoron az egyetemen nem tanult – új, a korábbitól eltérő módszerekkel kellene tanítaniuk, hogy felkeltsék az érdeklődésüket, fenntartsák a figyelmét azon ifjú generáció tagjainak, amely nem rosszabb vagy jobb, mint az előzőek voltak, csak – a körülményekből adódóan – más. Közben küzdenek a papírmunkával, az anyagi gondokkal, hisz a pedagógusi szakma – finoman fogalmazva – nem tartozik a legjobban fizetettek közé. S nehezítő tényezőként ehhez társul, hogy mind gyakoribbak a szerbiai iskolákban a tanárokat ért verbális és fizikai támadások. Az egyik pedagógus-szakszervezet úgynevezett fehér sztrájkot hirdetett, ha az illetékesek nem tesznek sürgős jogi lépéseket a tanárokat ért erőszakos megnyilvánulások megfékezésére, ha mielőbb nem vezetik be, hogy a fegyelmi vétséget elkövető diákot bizonyos időre eltávolíthassák a tanórákról, ha nem állják útját a töméntelen névtelen szülői feljelentésnek, akkor nem írnak be október közepéig egyetlen osztályzatot sem az elektronikus naplóba. Ha még ekkor sem járnak eredménnyel, félévkor minden diáknak ötösre zárják le az osztályzatát, a valós tudásától függetlenül. Félő, hogy ez az elkeseredett lépés épp a diákoknak okozza a legnagyobb kárt, holott az iskola, mint intézmény épp a tanulók érdekében létezik. Melyik tanuló lesz hajlandó órán figyelni, megírni, megtanulni a házi feladatot, ha nagy eséllyel a tanárok beváltják fenyegetésüket, és úgyis ötös kerül a naplóba, diákkönyvecskébe? Tehát demoralizálóan hat rájuk ez az akció. Arról nem is szólva, mekkora káoszt okoz az iskolákban, hiszen egy-egy oktatási intézményben leginkább két pedagógus-szakszervezethez tartoznak a tanárok, meg ott vannak a szakszervezeten kívüliek is. Hogyan néz az ki a gyakorlatban, ha egyik tanár fehér sztrájkot folytat, a másik nem? Mit szűr le ebből a diák? Egy másik pedagógus-szakszervezet belgrádi szervezete tiltakozó megmozdulást helyezett kilátásba, ha a minisztériumban péntekig nem tárgyalnak velük a béremelésről, a tanárok biztonságáról. Hisz kétség nem fér hozzá, soha nem volt ilyen nehéz pedagógusnak lenni, mint éppen manapság, és akik ezt a pályát választják, megérdemlik a védelmet, azt, hogy legyen tekintélyük. Tanári tekintély nélkül nincs eredményes oktatás, nevelés sem. Azt, hogy mire épül, hová lett, néhány mondatnál többet érdemel.
Sajnálatos, hogy a legújabb, leghatékonyabb tanítási módszerek, az oktatási-nevelési kérdések helyett ilyen – egyébként égető – problémák kerülnek előtérbe, amikor az oktatásügy kerül szóba.
Engem az utóbbi időben zavar, amikor a hasznos és a felesleges tudásról folyik a szócsata. Nem tudom, hol olvastam, de megragadt bennem, hogy Selye János mindennap megtanult egy versszakot egy magyar versből, elsősorban azért, hogy tornáztassa az agyát.
Vitán felül áll, hogy kell az alaptudás, alapműveltség, ebbe Arkhimédész törvénye lényegének megértése is beletartozik, az is, hogy tudjunk egy József Attila-versből idézni, és felnőtt életünkben az is alapul szolgál betegség esetén, amit biológia órán testünk működéséről megtanultunk. Ahhoz, hogy az online térben hatékonyan tudjunk tájékozódni, szintén kell egy alapismeret.
Igen, a világ eddig soha nem látott gyorsasággal változik. Bizonyos alaptudásra szükség van és mindig is szükség lesz, ám itt is az arany középút a legjárhatóbb. A rengeteg ismeretanyaggal az a baj, hogy nem teszi lehetővé, hogy a gyerek megtanuljon tanulni. Ha nem tanul meg tanulni, hogyan lesz felkészült az egy életen át tartó tanulásra, hogyan hajtja majd évtizedeken át a tudásvágy? Hiszen, azt mondják, a mai alfa generáció 60–65 százaléka olyan szakmákban, munkakörökben dolgozik majd, amelyek ma még nem is léteznek. És azt, hogy erre majdan készen álljon, az iskola alapozza meg. E tanévben is.
Nyitókép: Pixabay
