– Ezek a mai kamaszok az utcán vagy az okostelefonjukba mélyednek, ördögi gyorsasággal üzenetet pötyögtetnek, vagy a kis robogójukon száguldoznak veszélyeztetve a saját biztonságukat és a járókelők testi épségét – a minap munkából hazafelé ballagva igen zsémbesen ezt a következtetést vontam le a látottak, tapasztaltak alapján.
Pénteken este a hazaúton aztán egészen felvidultam: az egyik ötemeletes tömbház lépcsőfeljáróján vagy tíz-tizenkét középiskolás korú fiatal ücsörgött, harsány, élénk beszélgetésbe mélyedve, sőt, két srác épp leparkolta a robogóját, és csatlakozott a társasághoz, növelve a hangzavart. Gondolom, a lakóknak égnek állt a hajuk, miközben megpróbáltak a kamaszok közt feljutni a bejárati ajtóhoz, meg sejtésem szerint az emeleteken lakók sem díjazták a hangoskodást. Holott ez a legjobb dolog, ami történhet: nem az okostelefonjukat nyomkodták magányosan ezek a Z generációhoz tartozó lányok, fiúk, hanem társaságban beszélgettek, nevettek, a félhomályos szoba helyett pedig – igaz, kicsit benzingőzös – szabad levegőn voltak.
A szakemberek Európa-szerte igen kétségbeesetten konstatálják: az utóbbi években több a gond a középiskolásokkal és az általános iskolásokkal, akik életét az internethez kötöttség határozza meg. A közösségi média különböző fórumain élik az életük jelentős részét, előszeretettel kommunikálnak az iskolatársakkal, haverokkal, de még a családtagokkal is az online térben, és leginkább onnan is tájékozódnak. Több európai országban korlátozzák a tanulók iskolai mobil-használatát, Dél-Ausztráliában pedig azt fontolgatják, hogy a 14 év alatti gyerekeknek mentális egészségük megőrzése érdekében betiltják az olyan közösségi média használatát, mint például a Facebook vagy az Instagram. Nem tudni, az elképzelés milyen reakciókat fog kiváltani.
A mindennapi életben, különösen az iskolában, az utóbbi években megszaporodtak az általános- és középiskolások körében a magatartási problémák, a kortársaikkal, tanáraikkal szembeni erőszakos megnyilvánulások.
Vannak olyan szakemberek, akik szerint a Covid–19-járvány – bezártság, távoktatás – is szerepet játszik ebben. A diákok a tanterem helyett otthon egyedül ültek a számítógép, laptop előtt, különösen azok szenvedték meg ezt az oktatási formát, akiknél nem alakultak ki az önálló tanulást segítő készségek, illetve ahol a tanár nem találta fel magát a rendkívüli körülmények között. A rossz anyagi helyzetben levő családok gyermekei, akiknek nem volt számítógépe, még inkább hátrányos helyzetbe kerültek, tovább nőtt a szakadék a tehetősebb és a szegényebb sorsú tanulók között. A szülő is részt vállalt a távoktatásban, szerencsésebb esetben csak a háttér biztosításával, rosszabb esetben aktív együtt tanulással. És ha a gyerek igényelte volna a szülői közreműködést, ám az anyuka, apuka nem tudott neki segíteni a tanulásban, ott még nagyobb volt a lemaradás, nem szólva a sajátos nevelési igényű gyerekekről, akik oktatása speciális tudást igényel, amivel a szülő nem rendelkezik.
A diákok hónapokig nem találkoztak személyesen az osztálytársakkal, a barátokkal is ritkán, holott – hiába lógnak a Z és az Alfa generáció tagjai órákon át a telefonjukon, azért tény – gyerek- és kamaszkorban közösségben, társaságban alakul ki az empátia, a bajtársiasság, a kötődés, ekkor születnek az életre szóló barátságok, fontosak a barátok, osztálytársak visszajelzései, véleménye, az együtt töltött idő élménye. És néhány hónapos „szünet” is kárt okoz.
A világjárvány elhúzódása, a hozzátartozó esetleges megbetegedése, halála, a munkahelyi problémák, sőt az állás elvesztése a felnőtteket nagyon megviselte, a bezártság miatt megszaporodott a családi konfliktusok száma – bizonyos európai adatok szerint ebben az időszakban a családon belüli erőszak 39 százalékkal nőtt meg –, és ez a stressz a gyerekre is átragadt, hisz szemlélője, szenvedő alanya volt mindennek. Arról nem is szólva, hogy az egyik legjobb feszültségcsökkentő a mozgás, amitől a gyerek a Covid–19-járvány idején meg volt fosztva. Az iskolák újbóli megnyitása után gyorsított menetben próbálták bepótolni, amit nem sikerült a járvány alatt a távoktatással elsajátíttatni a diákokkal, akik – mondják a pedagógusok – próbáltak ellenállni a megnövekedett elvárásoknak, követelményeknek, hisz ők a távoktatás során sem lazsáltak. Holott – ezt egy magyar oktatási szakértő nyilatkozta – a Covid–19-járvány a legjobb esetben is majdnem egy év tanulási veszteséget jelent. Mindez visszaüt – mondják a szakemberek, akik a mai diákokat gyakran Covid-generációnak nevezik.
Hajhúzás, a másik elgáncsolása, az osztálytárs alól a szék kihúzása, lökdösődés, a közösségi hálón az iskolatárs megszégyenítése, internetes zaklatása… Világszerte – így nálunk is – az iskolákban mindez gyakran megtörténik, ám ezekről az esetekről a felnőttek csak ritkán szereznek tudomást. Leginkább csak akkor, ha ez komoly következményekkel jár. Nemrégiben nagy port vert fel a hír, hogy ötven angliai középiskola statisztikája alapján az ottani diákok egynegyede kapott magatartása miatt büntetés gyanánt a múlt évben az iskolába járástól való néhány napos, néhány hetes eltiltást. A berlini rendőrség is arról számolt be, hogy az elmúlt 2–3 évben jelentősen megnőtt a brutalitásról tanúskodó iskolai bűncselekmények száma: 2022-ben 2400 ilyen esetet jegyeztek fel – ebből 240 tanár ellen irányult –, 300 esetben különböző, fegyvernek minősülő tárgyat használtak az iskolai erőszakos cselekedetnél. A 2023-as adatra nem bukkantunk rá, de a rendőrségi szakértő a helyzet további romlását „jósolta”. A médiában, valamint a különböző online platformon terjedő erőszakos tartalom szintén az agresszív magatartásra ösztönözhet, írta az eset kapcsán a Die Welt.
Nálunk nincs ilyen statisztika. Még mindannyian emlékszünk, tavaly május elején történt a belgrádi iskolai vérengzés, az elkövető 13 éves volt, és csak reménykedni tudunk benne, hogy ilyen tragédia nem történik meg soha többé. A múlt tanévben – nyilatkozta a minap az oktatási miniszter – 13 középiskolás diákot zártak ki az iskolából fegyelmi okok miatt. Sok vagy kevés?
Az iskolai előítéletesség, zaklatás és erőszak ellen hatásos hosszú távú iskolai programok léteznek a világban. Ezek ott működnek, ahol közügynek tekintik, hogy minimálisra csökkentsék az iskolai agressziót, és nem kampányszerűen, hanem következetesen, kitartóan tesznek is ezért. Ami a legfontosabb: a szülő, a pedagógus figyeljen oda a legkisebb intő jelre is, és ne legyintsen, hogy „á, ez csak gyerekes csíny”, „egyszeri eset, holnapra már el is felejtik az egészet”. Ne hagyja annyiban a dolgot, akkor sem, ha a más gyerekéről, a másik tanító, osztályfőnök diákjáról van szó!
Nyitókép: Pixabay
