Még csak két hét maradt hátra a 2024-es esztendőből, nagy hibát követtek el azonban azok az elemzők és szakértők, akik már korábban nekikezdtek az idei év külpolitikai történései összefoglalójának megírásához, hiszen az elmúlt tizenegy hónaphoz hasonlóan a december is tartogat(hat) még nem egy sorsfordító eseményt. Elég, ha csak Szíriára gondolunk. December 8-án ugyanis nagyot fordult a világ e polgárháború sújtotta közel-keleti országban. E napon ellenzéki lázadók vonultak be Damaszkuszba, az ország fővárosába. Ezzel összeomlott az Aszad-család 1971 óta tartó rémuralma. A Tahrir as-Sám elnevezésű iszlamista szervezet, az ellenzékiek vezető ereje, november 29-én indított átfogó offenzívát. Elfoglalták Aleppót, Szíria második legnépesebb városát Damaszkusz után. Ezt követően a lázadó harcosok szédítő gyorsasággal nyomultak előre, miközben Bassár el-Aszad rendszere kártyavárként dőlt össze. A szíriai diktátor végül feleségével, gyermekeivel és néhány hű emberével repülőgépre szállt és elmenekült Moszkvába. A lázadók pedig szinte ellenállás nélkül vonultak be Damaszkuszba, ahol a szíriaiak a mai napig ünneplik a nagy fordulatot. Bár még csak néhány nap telt el azóta, nem túlzás kijelenteni, hogy 2024. december 8-át jelentős dátumként jegyzik majd a Szíriával és a Közel-Kelettel foglalkozó történelemkönyvek. Persze e drámai események több kérdést is felvetnek. Hogyan tudott egy több évtizede fennálló rendszer, amelynek még az arab tavaszt is sikerült túlélnie, ilyen csúfosan elbukni? Kik buktatták meg Aszad rezsimjét? És végül: mire számíthat a szíriai lakosság Damaszkusz új uraitól?
A bukott rezsimet a mostani diktátor apja, Háfez el-Aszad hozta létre, miután védelmi miniszterként 1970. november 12-én egy véres puccsal megdöntötte Szaláh Dzsadíd uralmát. Egyébként Háfez el-Aszad és Szaláh Dzsadíd is az 1947-ben alapított Baasz Párt, a pánarab nacionalizmust és a szocialista ideológiát ötvöző mozgalom tagjai voltak. Csakhogy míg Dzsadíd a párt szélsőbaloldali frakciójához tartozott, addig Háfez el-Aszad ugyanezen szervezet jobboldalán állt. Háfez el-Aszad a puccs után Szíria miniszterelnöke, majd 1971-ben elnöke lett. Egypártrendszert alakított ki, és olyan hatalomra tett szert, hogy az országot harminc évig, 2000-ben bekövetkezett haláláig irányította. Ráadásul az elnöki székét, akár Észak-Koreában, második fiára, Bassár el-Aszadra tudta hagyni. Azért ő lett az utód, mert Háfez el-Aszad elsőszülött fia, Bászel al-Aszad 1994-ben autóbalesetben életét vesztette.
Az Aszad-dinasztia diktatúrája nagy mértékben külföldi kapcsolatainak köszönhetően tudott ilyen hosszú ideig fennmaradni. A szocialista színezetű Baasz Párt és az Izrael-ellenes szíriai vezetés a kezdetektől fogva egyik legfőbb szövetségese a Szovjetunió (majd 1992-től Oroszország) volt. Emellett az Aszad-rezsim az 1980-as évektől Iránnal is egymásra talált, leginkább azért, mert Háfez el-Aszad Iránhoz hasonlóan ellenséges volt az amúgy szintén Baasz Párti Szaddám Husszein rendszerével. A szövetséget az is megkönnyítette, hogy Aszadék az alavita szekta követői, amely a síita iszlám egyik leágazásából alakult ki. Az iráni rezsim leginkább a libanoni Hezbollah nevű síita terrorista szervezeten keresztül segítette az Aszad-rezsimet. Oroszország és Irán támogatása elegendő volt ahhoz, hogy Bassár el-Aszad rendszere még az arab tavaszt is túlélje. Igaz, 2011-ben Szíria Líbiához hasonlóan egy hosszan tartó polgárháborúba süllyedt, mégis, míg Líbiában Moammer Kadhafi életét is elvesztette rendszerének bukása során, addig Bassár el-Aszadnak legalább az ország egy része felett, mindenekelőtt Damaszkusz és környéke felett, sikerült megőriznie hatalmát. Sőt, 2016-ban, amikor csapatainak az orosz légierő hathatós segítségével több évi ostrom után sikerült a lázadóktól visszafoglalniuk Aleppót, úgy tűnt a polgárháborút Aszad megnyerte, és csak idő kérdése, mikor szerzi vissza az ország feletti teljes ellenőrzést.
Oroszország azonban 2022. február 24-én támadást intézett Ukrajna ellen, és egy a mai napig tartó háborúba bonyolódott. Egyszóval: az oroszoknak minden katonai erejüket keleti szomszédjuk ellen kell bevetniük, külföldi szövetségeseik megsegítésére már nincs elegendő kapacitásuk. Ráadásul az idei évben Izrael a Hamász elleni háborúját kiterjesztette Libanonra is, és légi csapásokkal, összehangolt titkosszolgálati akciókkal és szárazföldi hadműveletekkel legyengítette a Hezbollahot. Így Aszad egyszerre veszítette el mindkét külföldi támaszát. A magára maradt szíriai kormányerők pedig már kevesek voltak ahhoz, hogy feltartóztassák az ellenzéki csapatokat. Főleg úgy, hogy a Tahrir as-Sámnak sikerült egy széles ellenzéki összefogást megvalósítania offenzívájának megindítása előtt. Tegyük hozzá, hogy e szervezet tagjainak többsége az Iszlám Állam harcosa volt, a Tahrir as-Sámot pedig az al-Kaida szíriai helyi szervezeteként hozták létre. Kezdetben, mint radikális iszlamisták, öngyilkos merényletekkel harcoltak az Aszad-rezsim ellen, de mivel e taktika rengeteg civil áldozattal járt, nem tettek szert jelentős támogatottságra, sőt inkább hírhedtté váltak a szíriaiak körében. 2017-től azonban a Tahrir as-Sám Abu Mohamed al-Dzsúláni vezetésével taktikát váltott és terrorista szervezetből fokozatosan fegyveres milíciává alakult át, miközben radikális iszlamista álláspontjukból is sokat engedtek. Az általuk ellenőrzött területeken már nem követelték meg a sária merev betartását. Például nem kérték számon a nők fejkendőviselését. A mostani hadjáratban pedig Abu Mohamed al-Dzsúláni már igyekezett a különböző ellenzéki szervezetek és szíriai kisebbségek felé is engedményeket tenni. Többek között az összefogás erejét hangsúlyozta. Aleppó elfoglalásakor biztosította a keresztényeket arról, hogy szabadon gyakorolhatják vallásukat. Sőt, miután bevonultak Damaszkuszba, az ellenzéki erők ígéretet tettek arra, hogy rövid néhány hónapos átmeneti időszakot követően alkotmánytervezetet készítenek és választásokat tartanak az országban, amely az alkotmánytervezetről szóló népszavazás is lesz egyben. Kérdés azonban, hogy a Tahrir as-Sám pálfordulása valós-e, vagy csak a hatalom érdekében tett taktikai lépések sorozata csupán, amelyet a hatalom megragadása érdekében tettek. A most belengetett átmeneti időszakban válik el, hogy Szíriában valóban elindul egyfajta demokratizálódási folyamat, vagy egy újabb iszlamista rezsim áll föl a térségben. Izrael mindenesetre nem bízik az új hatalomban és légicsapásokkal igyekszik a kormányerők hadifelszereléseit elpusztítani, hogy azok ne kerülhessenek a lázadók kezére.
Említsük meg azt is, hogy ma már sokan december 8-át úgy emlegetik, mint a szíriai polgárháború végét. Bár e napot fentebb mi is történelminek neveztük, azt, hogy véget ért a polgárháború, még elhamarkodott lenne kijelenteni. A Tahrir as-Sám az ország jelentős területe felett szerezte meg az ellenőrzést, Szíria azonban továbbra is megosztott. Északkeleten például a kurdok őrzik vérrel kivívott önkormányzatukat. Nem tudni, hogy a Tahrir as-Sám megegyezésre törekszik-e velük, vagy egy újabb hadjárattal akarja legyőzni őket. Továbbá az Iszlám Állam is jelen van a térségben. Igaz, a terrorista szervezet korábbi, Irakra is kiterjedő birodalma összeomlott, újbóli megerősödése azonban a jelenlegi zűrzavaros helyzetben valós veszélyt képez. És persze Aszadnak is akadhatnak még harcképes csapatai az országban, amelyeket még a látványos összeomlás után is hiba lenne leírni. Összefoglalva: Szíriáról az elkövetkező hónapokban sokat fogunk még hallani a híradásokban, csupán az a kérdés, hogy újabb harcokról, vagy végre a rendezés és az újjáépítés felé haladó folyamatokról szólnak majd a tudósítások.
Nyitókép: AP via Beta
