Bevallom, személyes preferenciám között számos sportág előzi meg a labdarúgást, legyen szó akár a nézéséről, akár a játékról, amiben részt veszek. A hosszú listán a kerékpározás, a kosárlabda, a jellegzetes amerikai sportok elitligái, a téli sportok stb. is előtte szerepelnek, sőt, számtalanszor előfordult már, hogy ha választhattam, inkább néztem mondjuk dartsot vagy curlinget, mint egy topligás focirangadót. Ennek valószínűleg személyes okai is vannak, elsősorban az, hogy sosem voltam valami ügyes, ha lábbal kellett a labdához „nyúlni”, szépen mondva: „lelkesedéssel” pótoltam, amit a természet fukar módon megtagadott tőlem. Emellett valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag egyszerűen sosem varázsolt el a labdarúgás, akkor sem, ha tudom, árral szemben úszok. Ha néha-néha játszok egy-két órát, annak szinte kizárólag a társaság az oka, esetleg az, ha érzem, hogy nem ártana egy kis plusz kalóriaégetés.
Mindezt csak azért tartottam fontosnak elmondani, hogy némi többletsúlyt kapjon, ha leírom: felemelő érzés volt szurkolóként átélni, amit a magyar válogatott véghez vitt az elmúlt hetek során. Elsősorban: nézőből valóban szurkolóvá tett a csapat teljesítménye, amit utoljára a négy évvel ezelőtti Európa-bajnokságon éreztem ilyen intenzíven. Az Izland elleni csodálatos fordítás az Eb-pótselejtező utolsó perceiben már önmagában elég lett volna ahhoz, hogy diadalmassá változtassa az egész szezont, ám az a feltámadás egy következő lépést is előrejelzett, tudniillik, hogy a Nemzetek Ligája csoportkörének utolsó két fordulójában Marco Rossi fiai négy pontot szereztek, amivel – az utolsó napon Belgrádban lebőgő oroszokat megelőzve – megnyerjék azt a csoportot, amelyben az előzetes várakozások szerint utolsónak kellett volna lenniük.
De legyünk tárgyilagosak. Magyarország immár sorrendben két Európa-bajnokságon lesz ott, és az NL-ben elért csoportgyőzelemmel a sorozat következő kiírásában az A divízióban fog játszani, a szó szoros értelmében a kontinens elitjében. Mindkét tény arra világít rá – még ha az NL egyesek szerint amolyan komolyabb barátságos torna is –, hogy a magyarok Európa középmezőnyének alsó feléből a középmezőny felső részébe, szerencsésebb napokon a mezőny első harmadának aljára küzdötték fel magukat. Maradjunk higgadtak, a spanyol, francia, belga stb. szint hosszú lépésekkel előttünk van.
Az elért eredményeknél is fontosabb szerintem, hogy ez a csapat azt tette – velem, és azt hiszem, számtalan hozzám hasonló emberrel –, ami egy évtizede még elképzelhetetlen volt. Tudniillik élveztem, hogy magyar focit nézek. A szerbek elleni első félidőben éreztem, hogy gólt fogunk lőni, és Radonjić találata után nem azt tettem, amit néhány éve tettem volna: fejfogás, kezdődik… Ellenkezőleg: száz százalékig biztos voltam benne, hogy egyenlíteni fogunk, ami rövidesen meg is történt Kalmár révén. A törökök elleni kemény csata alatt pedig Sigér góljánál az történt, amire azt szokás mondani: annak van szerencséje, aki megérdemli. A hosszabbításban aztán, már a belgrádi 5:0 tudatában, Varga gólja végleg biztosította az eufóriát: Eb-szereplés és Nemzetek Ligája A divízió, másfél hét leforgása alatt… Még az is megfordult a fejemben, hogy talán gyerekkoromtól máshogy állnék a focival, ha ilyen válogatott mellett növök fel. Olyan magyar focistákat nézve, akikért lelkesedni lehet.
A diadalódák ellenére az is az összképhez tartozik, hogy a virág nem a magyar iskolából kezdett sarjadni. Amikor a német neveltetésű Dárdai Pál 2014-ben átvette a karmesteri pálcát, majd Bernd Storck hasonló szellemben folytatta az irányítást – legyünk tisztában a képességeinkkel, egy 0:0 értékesebb egy hősies elvérzésnél stb. –, napról napra látványosabbá kezdett válni, hogy végre a jó utat kezdi keresni a csapat. Egy rövid és dicstelen belga lekenődés után Marco Rossi most ismét a siker felé kormányozza a hajót, és az olasz mester ezt már eredményekkel is alá tudja támasztani.
Holnap lesz a magyar labdarúgás napja, és ha valamikor, ezúttal biztos, hogy a legszebb gondolatokkal élhetjük meg. (Ebben még csak a ma este Torinóban fellépő Fradi segíthet, bár ha realisták vagyunk, bőven elég, ha a gólszerzésért szurkolunk.)
