Az elmúlt években a későn fekvő, későn ébredő, ugyanakkor mindenhova pontosan érkező személyből egy korán fekvő, korán ébredő, de mindenhonnan elkéső emberré váltam. Mindkét állapotnak megvannak a maga előnyei és hátrányai, s valószínűleg az arany középút lenne az ideális, de akárhogy is igyekszem – egyelőre – nem tudok változtatni a szokásaimon. Az „Aki korán kel, aranyat lel” jelmondaton felbuzdulva egy bögre meleg kávéval és valamelyik honi vagy magyarországi rádió reggeli ébresztőműsorával kezdem teendőim sorát. A minap irodalomkedvelőként egy furcsa megállapításra kaptam fel a fejemet. A műsor házigazdája egy parázs vita során elejtette azt a mondatot, hogy: „Egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá.” Magával a kijelentéssel semmi gond – sőt, jómagam is igen sokszor használom –, ami meglepő volt számomra, az az, hogy a bemondó szólásmondásként hivatkozott rá. Márpedig ez akkor is Esterházy-idézet, ha a fene fenét eszik – tűnődtem magamban. Aztán a pillanatnyi csöndben elgondolkodtam. Lehet, hogy a tudtom nélkül szólássá vált egy irodalmi alkotás kulcsmondata? Előfordulhat. És örültem! Merthogy ennél csodálatosabb dolog, minthogy élőben figyelni, hogyan változik és alakul a nyelv, nincs is. Tudom, elcsépelt, mégis sokkal, de sokkal több ilyen pillanatra lenne szükségünk. S olyan jó lenne, annyira könnyfakasztóan gyönyörű lenne, ha az irodalom, az epika, a líra, a novella, a haiku, a regény, a dal, a dráma, a szonett és a többi mindennapjaink részévé válna, s nem csak akkor foglalkoznánk vele, ha épp a magyar költészet napját ünnepeljük.
Ma van József Attila száztizennegyedik születésnapja. Nem József Attila születésének száztizennegyedik évfordulója, hanem a születésnapja. Hivatkozzunk rá ekképpen, mert a magyar költészet egyik legjelentősebb alakjáról beszélünk, akinek alkotásai a mai napig mély nyomokat hagynak az olvasóban, és ha úgy gondoljuk, bármikor leemelhetjük valamelyik kötetét a könyvtárak polcáról. A költészet ma már nem elérhetetlen. Ott van a zsebünkben. A mobilunkon, az interneten, a számítógépünk képernyőjén. Írott formában, képversként, megzenésített versként, s leírt szavak formájában láthatatlanul, előadva. A slam poetry térnyerésével újra menő lett a poézis. Az Instagram tele van magyar és külföldi oldalakkal, ahol instaverseket posztolnak. A Facebookon hétről hétre követhetjük, ahogyan a Simon Márton által indított Szöveges kontent száz és ezernyi visszajelzést kap egy-egy lefotózott remekműre. Talán az sem véletlen, hogy Bob Dylan 2016-ban eredeti költeményeiért és dalszövegeiért irodalmi Nobel-díjat kapott. A zene és az irodalom határán egyensúlyozva könnyebben befogadhatóvá válik a költészet. Örömteli esemény, hogy a 2019-es Aegon-díjat Magyarországon ismét egy verseskötet nyerte el, mert ez azt jelenti, hogy – ha csak rövid időre is – újra rivaldafénybe kerülhet a líra. És ennek örülnünk kell. Egyik mentorom szerint a versírás a legnagyobb és legnehezebb emberi alkotótevékenységek közé tartozik. Aki már próbálkozott vele, tudja, milyen érzés. Április 11-én nem feltétlenül kell új művet létrehozni. Elég áttekinteni a meglévőket. Sokkal jobb világban élnénk, ha naponta mindenki csak egy verset olvasna, hiszen – Tandori szavaival élve – „Most, mikor ugyanúgy, mint mindig, / legfőbb ideje, hogy.”
