Sokan és sokféleképpen definiálták már a szabadság fogalmát, egyetértvén azzal kapcsolatban, hogy a fizikai szabadság csupán egyik formája annak. A szabadság az, amikor mindenki azt teheti, ami neki tetszik, vallotta Arisztotelész. Később Rousseau kifejtette: az ember nem akkor szabad, ha azt teheti, amit akar, inkább akkor, ha soha sem kell megtennie, amit nem akar. Jóval később Isaiah Berlin arra jutott, hogy megkülönböztethetjük a szabadság negatív és pozitív fogalmát – szabadnak lenni valamitől, illetve valamihez. Ha a popkultúra „filozófusait” idézzük, érdemes feleleveníteni Janis Joplin szabadságelméletét, miszerint „a szabadság csak egy másik szó arra, amikor nincs semmi vesztenivalód”. Ámosz Oz a rabszolgaság definiálásával határozta meg a szabadság fogalmát: „Sokféle rabszolgaság létezik: például, ha mások csodálatától és elfogadásától függünk.”
A szabadság tekintetében azzal kapcsolatban sem alakult ki egyetértés, hogy a szabadság – vagy inkább a szabad akarat – csupán külső determinánsok függvényében áll, esetleg belső és külső tényezők kölcsönhatásának eredménye, vagy kizárólag belső tényezők befolyásolják megvalósulását. Annyi biztos, hogy az első, elsősorban filozófiai, értelmezésektől az emberiség eljutott odáig, hogy a szabadság az univerzális értékek és jogok egyik legfontosabbika.
A szabadságjogok családjában a politikai jogok egyebek mellett a választójogot szavatolják, utóbbi pedig a népszuverenitás gyakorlati megvalósulásának egyik alapfeltétele. Ezzel szoros összefüggésben a modern államok többsége a többpártrendszer elvét foganatosítja, a pártok kapcsán pedig az egyik alapvető elv az, hogy „felelősségteljesen alakítsák a polgárok véleményét, ami a választások alkalmával kifejtett demokratikus akarat alapját képezi”. Érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon milyen akarat nyer magának teret országunkban, amikor a pártok olyan eszközökkel próbálják megszerezni a szavazók támogatását – alakítva előtte véleményüket –, amelyek nemcsak a józan észt sértik, hanem szabadabb értelmezéssel a személyiség veleszületett méltóságát is. Abszurditások örvénye szippantja magába a társadalmat: az ellenzék esetenként erőszak alkalmazásával és bizonyos nemzetek iránti sértések kinyilvánításával próbálja meggyőzni a társadalmat a hatalom erőszakos és másokat degradáló magatartásáról; a hatalom éhségsztrájkot helyez kilátásba, miután az ellenzék éhségsztrájkot jelent be, valamint saját utcai összejövetelek keretében – azoknak a részvételével, akiknek nagyon is van vesztenivalójuk – bizonyítja erejét – mintha annak nem lenne elegendő bizonyítéka a közel 50 százalékos támogatottság a választásokon –, ahelyett, hogy erkölcsi felsőbbrendűségét – amelynek meglétéről meg van győződve – az ellenzék bizonyos követeléseiről való párbeszéd megkezdésével próbálná bizonyítani; azok nevezik ma magukat az alkotmány és a szabadságjogok védelmezőinek, akik nem is annyira régen a hatalomból politizálva – mások pedig ellenzéki performanszok keretében – folyamatosan átgázoltak ugyanezeken.
Az elmúlt évtizedekben egyetlen „uralkodó” politikusnak sem volt ereje megszabadítani társadalmunkat attól a hittől, miszerint „nála jobb nincsen, nála rosszabb nem lesz”. Elkövető-áldozatokat produkálnak a társadalomnak, miközben az már egyébként is több szempontból prediszpozicionált arra, hogy áldozat legyen, és az egyénnek esélye sincsen arra az életre, amelyre embertársának van egy olyan országban, ahol a politika gyakorlói nem feledkeznek meg a politika szó tényleges értelméről. Az ész helyett az érzelmekre próbálnak hatni, noha ez kizárólag rövidlátásukat bizonyítja, hiszen az emóciókat – adott esetben az idealizált politikus iránt hirtelen fellobbanóakat – nehezebb huzamosabb időn át ugyanazon a hőfokon tartani, mintsem biztosítani bizonyos észérvek tartós dominációját, amire sokkal inkább lehet alapozni a hosszútávú politikai felsőbbrendűséget.
Herbert Marcuse szerint hiába érte el az egalitarizmus a lehető legmagasabb szintet, az emberek többsége csupán a szabadság hiányában egyenlő egymással és így teszi a többség a társadalom szűkebb rétege számára lehetővé a korlátlan szabadságot és hatalomgyakorlást. Mindennek folytán az átlagember elméje képtelen a kritikus gondolkodásra, ehelyett elfogadja az uralkodó réteg által parancs formájában ráerőltetett igazságot. Megtörténhet, hogy politikusaink – párthovatartozástól függetlenül – a pártkönyvecske mellé Edward Bernays legendás Propaganda című könyvét kapják ajándékba, amely szerint a szavazópolgárok támogatását a leghatékonyabban a diktátorok tudják megszerezni és megtartani, de csak akkor, ha kellőképpen dramatizálják magukat.
