A városi piac zsibvásáros részében egy könyves standra lettem figyelmes: a sok régi limlom között néhány könyvkupacra. Az árus láthatólag nem vesződött azzal, hogy portékáját sorakoztassa, tematika, szerző vagy műfaj szerint rendszerezze, esetleg állapotuk alapján csoportosítsa őket, hanem feltornyozva, illetve egy részüket kartondobozokba pakolva bocsátotta áruba.
Összevisszaság uralkodott a standon, nem is igen lehetett felmérni első pillantásra, hogy miféle könyveket kínál – szépirodalmat vagy szakkönyveket, ahogy azt sem, hogy milyen nyelvű kiadványokat. Alaposabb szemrevételezés után derült ki, hogy kínálatában mindenféle könyv megtalálható, csak legyen kedve és ideje kutakodni közöttük az embernek.
Az árus biztatott is, hogy leltározzam át a dobozok tartamát, keresgéljek kedvem szerint, neki ugyanis fogalma sincs róla, mely szerzőktől pontosan mely kiadványok hevernek ott egymás hegyén-hátán, meg hát ő nem is igen ért az irodalomhoz, a sok szerző és cím összekeveredik a fejében. A lényeg az, mondta, hogy a vékonyabbakat húsz, a vastagabbakat hatvan dináros egységáron kínálja, és ha többet vennék, esetleg alkudni is lehet.
Kíváncsian kotortam a dobozok mélyére. Könyvtárból kiszuperált, illetve felszámolt magángyűjteményekből származó, zömében szépirodalmi jellegű kiadványok hevertek ott, s nemcsak a múlt század idejétmúlt szovjet propagandairodalma, hanem a magyar és a világirodalom egy-egy remeke is felbukkant, tűrhető vagy egészen jó állapotban.
Az árus érdeklődve szemlélte alapos válogatásomat, hangot adva értetlenkedésének, hogy miért nézegetem a vékonyakat, amikor vaskosak is vannak, szerelmes regények, olyasféléket szívesen olvasgatnak a nők, bizonygatta, és biztatott, hogy ne legyek szégyenlős, válogassak csak a színes borítójúakból is, amiken könnyező leányzók meg szép virágok láthatók. Azok biztosan meghatók, legalább kisírhatja rajtuk magát az ember – mondta.
A köteteket forgatva, és a gyér vásárlói érdeklődést figyelve, a húsz meg a hatvan dináron morfondíroztam. Ennyi pénzért nem is igen vehet az ember semmi mást a piacon, a zsibvásárosok is többre tartják a portékájukat, egy-egy kopott kancsóért, falióráért nem átallnak ezreket is elkérni, ez a jóember meg, lám, húsz dinárra taksálja Faulknert és Ottlikot, hatvanra Krúdyt.
A nemrég lezajlott Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál jutott közben eszembe, a nemzetközi könyves világ jeles eseménye, amelyet 26. alkalommal tartottak meg a Millenárison, ahol nemcsak seregnyi új kiadványt mutattak be, jeles írók részvételével, hanem egyben könyvszakmai és üzleti fórum is, ahol a régió könyvpiaci problémáival kapcsolatos szakmai tanácskozásokat, konferenciákat, az olvasáskultúrát középpontba állító előadásokat tartottak. Emellett eszembe jutott az Ünnepi Könyvhét is, amelynek idén júniusban lesz a jubileumi, 90. ünnepélye, amelyen a magyar nyelvterület kiadóinak zöme igyekszik új kiadványokkal jelen lenni, reprezentálni, ünnepelni az irodalmat és a könyveket.
Érdekes, hogy amikor Supka Gézáék 1929-ben megtartották az első magyar könyvhetet, kezdeményezésük fő oka a könyvkiadás válsága volt, azaz a könyvkereskedők új vásárlói réteget kívántak keresni, ugyanis a borsos könyvárakat kevesen tudták csak megfizetni. Ezért is kínálták kiadványaikat a kiadók kedvezményesen a könyvhéten, és meg is maradt ez a szokásuk az azóta eltelt könyves rendezvények során is – bízva benne, hogy a barátibb ár segíti a könyvek és az olvasás népszerűsítését.
A könyvünnepek és az őket jellemző pezsgés arra utal, hogy a könyvek megítélése, szerepe jól alakult az elmúlt szűk évszázadban, pedig nehéz felmérni, hogy mennyire volt sikeres a könyvszakma népszerűsítő tevékenysége, és nehéz megítélni azt is, hogy mennyire vannak jelen a könyvek, mennyire van jelen az irodalom a mindennapi életünkben. Internetes felmérések szerint a lakosság elenyésző hányada olvas rendszeresen, s az olvasók zöme sem szépirodalmat részesít előnyben. Egy könyvkötő ismerősöm szerint manapság üres kartondobozokat köttetnek be azok, akiknek jut ilyesmire pénzük, ugyanis a lakberendezők félméternyi, könyvnek látszó tárgyat javasolnak nekik a nappali polcára, díszkötésben, hogy jól mutasson. Akinek futná könyvre, sokszor nem könyvet vesz, akit meg érdekelne, annak sokszor nem futja rá. Hiába telt el kilencven év az első könyvheti rendezvény megszervezése óta, a könyv, pontosabban a minőségi könyv még mindig drága. Leszámítva persze egyes antikváriumokat, vagy az efféle könyves standokat, ahol ráfuthat jelképes összegért egy-egy klasszikusra az ember, de ez utóbbi már a másik véglet. Az ilyen standok a végnapjaikat élő könyvek panoptikumai. Itt már csak a vastagságuk dönt abban, hogy mennyire taksálják őket. A könyvünnepi eufória ellenpontja ez a kartondobozból való, kissé megalázó mustrálgatás. Megalázó elsősorban a könyvekre, a szerzőkre nézve. Hogy éppen csak egy lépésnyire a tűzre vagy a szemétre vetéstől, két skatulya gyufa áráért kínálják fel őket, ponyvára tornyozva, hányódó kacatok szomszédságában.
