Azt szokás mondani, hogy aki másokat idéz, annak nincsen önálló véleménye, ám mivel országunkban divattá vált közismert politikai gondolkodók, vagy filozófusok gondolataival ékeskedni, emlékeztessünk Max Weber a politikusi magatartással és felelősséggel kapcsolatos eszmefuttatására. Weber álláspontja szerint a politikában két halálos bűn létezik: a szubjektivitás, és, gyakran az előbbivel összefüggésben, a felelősségérzet hiánya. A tudomány és a politika mint hivatás című tanulmányában mindehhez azt is hozzáteszi, hogy a politikusnak nap mint nap meg kell küzdenie az ember egyik legtriviálisabb ellenségével, a hiúsággal, ami ellehetetleníti mind az objektivitást, mind a felelősségérzet érvényesülését. Az objektivitás hiányának okán a politikus nem a lényegi hatalom elnyerésére törekszik, hanem a hatalom csillogó-villogó látszatának a megszerzését tűzi ki célul, azaz a hatalmat nem a közjó megvalósításának az eszközeként éli meg. Az, aki magáért a hatalomért vállal politikai szerepet, meglehet, hogy befolyásosnak tűnik, ám tevékenységének sem tartalma, sem értelme, véli a szerző. Ebből az írásból gyakran idézik Weber felelősségetikával kapcsolatos gondolatait is. Az említett szociológus különbséget tett az érzületetika – amely alapján az átlagember tetteit értékeljük, mércéül véve a tett mögött álló szándékot – és a felelősségetika között. Utóbbit a politikus kötelező etikai normájának tartotta. „A politikusnak mindenkor tudnia kell, hogy cselekvései következményeit neki fogják tulajdonítani. Ez elől nem menekülhet el. A politikai cselekvések megítélésekor akkor járunk el helyesen, ha a politikus cselekedeteit azok társadalmi következményeinek, a közösség életére gyakorolt hatásaik tükrében értékeljük.”
Mladen Šarčević oktatási miniszter nem érzi úgy, hogy bármilyen felelősség terhelné a kisérettségi körül kirobbant botrány okán. Elmondása szerint nem a hágai törvényszék tárgyalótermében vagyunk, vagyis a parancsnoki felelősség vélelme még csak fel sem merülhet. Azt elismerte, hogy erkölcsi felelősséget érez, ám mivel Ana Brnabić miniszterelnök és Aleksandar Vučić köztársasági elnök – érdemes újra és újra aláhúzni, hogy utóbbi mindenféle felhatalmazás hiányában a köztársasági kormány tekintetében – támogatásukról biztosították, ezért nem mond le. Az érdemi hatósági nyomozás lefolytatását megelőzően Šarčević magabiztosan azt is közölte, hogy a matematikateszt nem a nyomdából „szivárgott ki”, mivel értékelése szerint azt a láncszemet kellőképpen megerősítették, hanem feltehetőleg valamelyik iskolából – mostanra a nyomozási eredmények arra utalnak, hogy valószínűleg újfent, ugyanúgy, mint 2013-ban, a nyomda volt a leggyengébb láncszem.
A miniszter annak sem érezte szükségét, hogy az oktatási rendszerért, azaz a jövő generációjának az oktatásért felelős tárca első embereként felemelje a hangját a botrány okán utcára vonuló nyolcadikosok némelyikét vérszomjas ragadozóként marcangoló bulvármédia ellen. Mert kiskorú és kiskorú között is van különbség, attól függően, hogy melyikük kinek a gyereke, Đilas komájának a fia pedig ne számítson semmi másra, mint a törvényes és az erkölcsi normák gátlástalan megszegésére.
Nem ez volt az első alkalom, hogy az oktatási tárca vezetője a tisztségéhez méltatlan kijelentéseket tett a nyilvánosság előtt. Nagyjából egy évvel ezelőtt a Szerbiai Rádió és Televízió egyik műsorában a kortárs erőszak kapcsán kérdezték a minisztert, hogy mi a véleménye arról az Aranđelovacon készített videofelvételről, amellyel egy ilyen bántalmazást örökítették meg. „Ha megnézik a két fiút, láthatják, hogy egyikük tagbaszakadt, míg másikuk kicsi és neki mintha azt írná a homlokán, hogy kínozz” – fejtette ki Šarčević, majd a műsorvezetőnő azon kérdésére, hogy miként állíthatja azt, hogy a fizikailag gyengébbek bántalmazásra születtek, közölte: csak viccelt. Ismétlem, a kortárs erőszak kapcsán.
Szintén a kortárs erőszak témájában a miniszter egy másik sajtónyilatkozatában közölte, hogy habár a minisztérium teljes mértékben ura a helyzetnek, illetve hatékonyan felügyeli az oktatási intézményeket, talán az lenne a legbölcsebb, ha az osztályfőnökök a gyengébb fizikumú diákok mellé odarendelnének egy-egy erősebbet, hogy vigyázzanak rájuk. Arra szintén érdemes emlékeztetni – ha már erőszakról van szó –, hogy a miniszter olykor képtelen uralkodni az indulatain A napokban az N1 regionális beszélgetőműsorában – amelyben Szerbia, Horvátország és Bosznia-Hercegovina képviselőinek kellett volna beszélgetniük az oktatási rendszer reformjáról – először méltatlankodni kezdett a szerinte méltánytalan újságírói viszonyulás okán, majd demonstratívan kimasírozott a stúdióból. És mindezek után Ana Brnabić miniszterelnök közli, hogy Mladen Šarčević a szerb kormány egyik legjobb minisztere.
Mladen Šarčević 1957-ben született Belgrádban. A Belgrádi Egyetem Természettudományi–Matematikai Karán földrajz szakon diplomázott. Az oktatási minisztérium honlapján olvasható életrajz szerint szakmai pályafutása elsősorban az oktatás területéhez kapcsolódik. „Munkája során elsődleges célja volt az oktatási-nevelési rendszer minőségesebbé és hatékonyabbá tétele”, fogalmaznak az életrajzban. Több magán általános és középiskola megnyitásának a kezdeményezője, nemcsak Szerbiában, hanem a térség többi országában. 2003-ban megalapította, majd igazgatóként irányította a Ruđer Bošković Gimnáziumot, két évvel később pedig részt vett a Ruđer Bošković Általános Iskola megalapításában. Onnantól kezdve a Ruđer Bošković Oktatási Rendszer főmenedzsere.
Miután 2016-ban megválasztották oktatási miniszternek, minden egyéb tevékenységét és tisztségét felfüggesztette. Ebben az időszakban cikkezett a belgrádi sajtó arról, hogy Aleksandar Vučić akkori kormányfő fia a Ruđer Bošković Gimnázium diákja. A KRIK oknyomozó hírportál értesülései szerint a szóban forgó belgrádi gimnázium helyiségeinek egy illegálisan kiépített létesítmény ad otthont. Szintén ez a portál szerint Šarčević miniszter társalapítója volt az első magán középiskolának Montenegróban, amelyet később Milo Đukanović lánytestvére vásárolt meg 400 ezer euróért. Az intézményt nem sokra rá megszüntették.
