Végre konkrét lépéseket láthatunk, s nem csak üres ígéreteket hallhatunk az európai- és a világpolitikában a környezetvédelemmel kapcsolatban. A májusi európai parlamenti választások látványos „zöld fellendülést” hoztak az EU-ban. A zöld pártok több országban is történetük legjobb eredményét érték el, az pedig különösen beszédes adat lehet, hogy Németországban a kormányzó CDU/CSU mögött a zöldek a második helyre értek be. Ha még inkább nagyító alá vesszük a szavazatokat, azt is megfigyelhetjük, hogy Európában leginkább a 30 év alattiak voksoltak a környezetvédelmet előtérbe helyező csoportosulásokra. Az, hogy mindez idővel ezen pártok hatalomra kerülését hozza magával, vagy csak pillanatnyi felerősödésről van szó, már a politika színtere, azonban figyelemre méltó, hogy a tavaly a 15 éves svéd Greta Thunberg által útjára indított klímasztrájkok mára már meghatározó tényezői a jövőről kapcsolatos beszédeknek. A globális felmelegedés az elmúlt évtizedekben alattomosan megbújt, hogy aztán emberi segédlettel a felszínre törjön, s szó szerint saját bőrünkön érezzük hatását. Ahhoz, hogy érzékeljük az egyre enyhébb teleket, a forró nyarakat és a kontinentális éghajlatban egyre inkább eltűnő tavaszt és őszt, már nincs szükségünk felmérések tömkelegére. Az ember éghajlatváltozásban betöltött szerepe vitathatatlan, s hiába fogyasztjuk egyre gyorsabban és nagyobb ütemben a Föld tartalékait, egyáltalán nem tűnik úgy, hogy valamit is tennénk a probléma ellen, holott talán már el is késtünk a megoldással. Bár a nagyhatalmak szíves-örömest hangoztatják, hogy minden egyes eldobott szemétdarab nagyban hozzájárul a bolygó szennyezéséhez, a valóság az, hogy az egyén szerepe minimális ebben a játszmában, és a történésekre sokkal nagyobb hatása van a világ legnagyobb és vezető országainak.
Mindez természetesen korántsem jelenti azt, hogy nekünk, hétköznapi személyeknek fittyet kell hánynunk a veszélyekre, sőt! A sok kicsi sokra megy elve alapján alulról szerveződve is tehetünk a globális felmelegedés ellen. A hosszúra nyúlt bevezető után térjünk is rá a lényegre: júliust műanyagmentes hónapnak kiáltották ki. A nemzetközi kihívás lényege, hogy az év hetedik hónapjában szabaduljunk meg az életünket behálózó műanyagtól. Ha jobban belegondolunk, ez az anyag elképesztő módon beleolvadt napjainkba, lépten-nyomon plasztikba botlunk. Számos praktikus tulajdonságuk mellett a műanyagok legalább annyi káros hatást is kifejtenek környezetünkben. A legnagyobb probléma vele, hogy lebomlása több száz évbe telik, az eldobott szemét pedig gyakran a tengerekben, óceánokban végzi, ahol még apróbb mikroműanyaggá válva már táplálékként is funkcionál a vízben lévő élőlényeknek. Miután a műanyag bejutott a táplálékláncba, könnyen lehet, hogy észre sem vesszük, de mi magunk is részecskéit fogyasztjuk valamilyen formában. Az Ocean Voyage Institute elnevezésű környezetvédő szervezet egy 25 napos expedíció során közel 40 tonnányi műanyaghulladékot gyűjtött be a nagy csendes-óceáni szemétszigetről. Mindez már önmagában is meghökkentő adat lehet, de ez a mennyiség elenyésző az évi kb. 2–2,5 millió (!) tonna műanyaghoz képest, amely bekerül a körforgásba. Ha ebben az ütemben folytatódik a szennyezés, negyed évszázad múlva több szemét lehet a világtengerekben, mint amennyi hal. De miért is folytatódna mindez így?
Hiszen tehetünk ellene. A gyakorlatban persze korántsem olyan egyszerű felvenni a versenyt a plasztikanyagokkal. Előfordulhat, hogy váratlan vendég érkezik a házhoz, a családtagok pedig telefonon értesítenek minket, hogy jó lenne venni egy-két üdítőt, ásványvizet. A nem tervezett vásárlásnál műanyag palackba zárt folyadék kerül a kosárba, amit aztán nejlonszatyorba pakolunk. A díszes csomagolású kávéhoz műanyag flakonban tárolt tejet emelünk le a polcról, s már kész is az ökokatasztrófa. Ha tudatosan felkészülünk, mindig lehet nálunk textiltáska, de már azzal is sokat tehetünk környezetünkért, ha egy korábbi vásárlásból maradt nejlonzacskót használunk. Véleményem szerint a drasztikus váltás ritkán vezet jóra, inkább folyamatos és okos módosításokat kell végrehajtani. Így amikor hosszabb útra készülünk, a boltban vásárolt víz helyett üvegkulacsból frissüljünk fel (potom pénz egy-egy kínaiban), otthon kerüljük a szívószálak és a műanyag evőeszközök használatát, amiből csak lehet, válasszuk inkább a nagyobb kiszerelést, a plasztik tárolók helyett pedig üvegeset használjunk.
Amennyiben ezek a hétköznapi dolgok mindennapjaink szerves részét képezik, nem kell műanyag nélküli hónapot, vagy éppen zacskómentes napot tartanunk, mert ezek az időszakok állandósulnak életünkben. S akkor talán sem a Tiszát, sem a Dunát, sem pedig az óceánokat nem kell tisztogatni.
