A minap Londonban a Tate Modern Múzeum kilátójának teraszáról, 10 emelet magasságból egy 6 éves, számára ismeretlen kisfiút dobott le egy 17 éves tinédzser. A híradások szerint a jelenlevők döbbenten, megkövülten nézték a jelenetet. A kissrác, aki öt emeletnyit zuhant, túl van az életveszélyen. A 17 éves elkövető skizofrén, mentális problémák miatt kezelés alatt áll, csak két személy társaságában szabad elhagynia az otthont, ahol él. Hol volt ez a két személy tettének elkövetése előtt és abban a pillanatban, amikor megragadta a kisfiút? Utólag egyes szemtanúk elmondták, már előbb is gyanúsnak találták a 17 éves viselkedését, az egyik anyuka szépen, csöndben el is terelte saját gyerekeit a közeléből.
Ugyancsak az elmúlt napokban Texasban, El Pasóban egy bevásárlóközpontban elkövetett véres lövöldözésnek 20 halottja, 26 sebesültje volt, a gyanúsított 21 éves. Gépkarabéllyal, 100 darab tartalék lőszerrel, golyóálló mellényben és fülvédővel (!) érkezett a helyszínre. Nem egy szokványos öltözék, felszerelés. A latin kisebbség elleni gyűlölet motiválta, ami igencsak aggasztó, de ugyanilyen gond az is, hogy a zavaros fejű ifjú könnyedén hozzájutott a fegyverhez, felszereléshez, mert magánszemélyek számára is megvásárolható.
A közelmúltban Stuttgartban fényes nappal, a nyílt utcán több ember nézte végig, hogy két férfi összeverekedett, majd a szíriai származású elkövető kardot, pontosabban bozótvágó kardot, machetét rántott, és nem csak többször megszúrta áldozatát, hanem még ellenfele karját is levágta. Kerékpárral elmenekült a helyszínről, a rendőrség, helikopteres üldözés után este találta meg. Normális az, hogy valaki egy legalább 45–50 cm-es fegyverrel közlekedik az utcán?
Ezek extrém és véres esetek. Ám ha átlapozzuk a mi sajtótermékeinket, azt tapasztaljuk, egyes újságokban több oldalt töltenek meg a különféle bűnügyek, rendőrségi, bírósági esetek. Szerencsére a legtöbb olyan, amely nem követelt emberéletet. Ám sok olyan bosszantó, apróságnak tűnő eset van, amit tehetetlenül tűrünk. A múltkoriban panaszkodott egyik ismerősöm, hogy péntek és szombat éjjel három körül igen gyakran megzörgetik a redőnyeiket a városközpontból a lakótelepre hazafelé tartó aranyifjak, sőt alkalmanként be is csöngetnek, nehogy már a háziak ne ébredjenek fel. Eszükbe sem jut feljelentést tenni, inkább fogcsikorgatva tűrik az időről időre megismétlődő pofátlanságot. Kis jegyzetben megírtam néhány éve, amikor az egyik közeli családi ház postaládájába kisdiákok meggyújtott petárdát dobtak. Szerencsére nem robbant fel, nem okozott tüzet. Ám a ház biztonsági kamerájának felvételét végignéző rendőr felismerte gyermeke osztálytársait, azonnal szólt a kis gazfickók szüleinek. Nem tudom, lett-e jogi következménye tettüknek, de emberi igen: megszégyenülés, a szülők remélhetőleg nagyobb odafigyelése, bocsánatkérés és az ígéret, hogy soha többé nem vetemednek ilyesmire.
(Fotó: Patyi Szilárd)
A hétvégén posztolta az egyik szabadkai internetes portálon egy olvasó, hogy a vasúti felüljáró alatti gyalogjárda egyik védőkorlátját ismeretlenek eltávolították. – Kicsupálták, kitörték a vaskorlátot? Bár sokkal inkább úgy néz ki, mintha a korlát lábait közvetlenül a járdafelszín felett, sőt az oszlopnál is elvágták volna – találgatnak a járókelők. Létezik, hogy vandál tettről van szó, amit senki sem látott, még ha minden valószínűség szerint éjjel történt is? Nem egy-két pillanatot igénylő műveletről van szó. Vagy már fel sem tűnik a deviáns viselkedés? Vagy jobb nem látni, nem hallani, nem tudni semmit? Az, aki felrakta az esetleírást, a fotókat a honlapra, ezzel intette óvatosságra az arra járókat, és valószínűleg remélte, hogy az illetékesek észreveszik bejegyzését és intézkednek. Eme írás születésekor kis mobilis védőalkalmatosság és piros szalagok hívják fel a veszélyre a figyelmet. Remélhetőleg az illetékesek gyorsan megjavítják a védőkorlátot, mert a könnyű kis állványt, a műanyag szalagot hétköznap, hétvégén éjjel fél pillanat alatt játszi könnyedséggel el lehet távolítani, s bárki leléphet, bárkit lelökhetnek a két méterrel lejjebb levő keskeny bicikliútra, amely mellett dübörög a járműforgalom.
A fent említett véres cselekedetek esetében azt mondják, ezeknek az elvetemült, zavaros fejű gyilkosoknak a cselekedetei újabbakat generálnak, gerjesztenek, még akkor is, ha tudják, minden valószínűség szerint börtönben, elmegyógyintézetben végzik. Az egy perc hírnév vajon mekkora szerepet játszik ebben? A vandál cselekedeteknél talán inkább az az igaz, hogy „ha a haverok ezt a jópofa stószt megúszták, akkor csináljunk mi is valami hasonlót, jó buli lesz”. S ha tényleg következmény nélkül marad, akkor e fiatalok egy részének esetében a kis csínyből lesz később, ahogy vérszemet kapnak, a nagy gaztett. Nem véletlenül létezik több ezer éve jogrend, bűnüldözés és büntetés. Ez utóbbi azért a legtöbb embert elriasztja, hogy olyasmit cselekedjen, ami tilos, ami büntetést von maga után. Egy banális példa: ha a sétálóutcán végigszáguldó kerékpárost nagy eséllyel megbírságolja a rendőr, akkor következő alkalommal inkább még a saroknál leszáll a bicikliről, sőt ismerőseit is figyelmezteti a „veszélyre”.
S ha már a banális példáknál tartunk, még egy a környezetszennyezés témájára a kilencvenes évek Németországából, amely urbánus környezetének tisztasága, rendezettsége példaértékű: az újraegyesült ország nyugati felébe a kelet-németek a Trabantjaikkal együtt költöztek át. Egyszer egyikük vasárnap délelőtt a német nagyváros egyik, tömbházakkal övezett terén a pázsiton szerelte a kocsiját, s közben a fűre olaj vagy üzemanyag folyt. A tócsa láttán nem egy lakó felháborodva hívta a rendőrséget, a köztisztaságiakat. Meg is érkeztek rendben: a rendőrség, a felügyelőség, a tűzoltóautó, a köztisztaságiak. Markológéppel eltávolították a nem túl nagy, de mégis szennyezett talajdarabot, tiszta földet tettek a helyére, pótolták a füvet is. Majd kiállították a számlát: több mint 2000 márkát fizetett a hatóságok kiszállási díjára és a munkálatokra a Trabant boldogtalan és felelőtlen tulajdonosa. Mindezt jó nagy felhajtással tették, és ez kellőképp elriasztotta a hasonló szabálysértéstől nemcsak az elkövetőt, hanem mindazokat, akik látták a történteket, hallottak az esetről.
Tudom, véreskezű gyilkosokról, kirívó esetekről volt szó írásom elején, de azért valljuk be, az életünket, a mindennapjainkat a vandál cselekedetek következményei jócskán megkeserítik, kezdve a szemeteléstől egészen a hinták vagy épp a védőkorlát megrongálásáig, a falak elcsúfításáig. Ezer arca van a vandalizmusnak, mint ahogyan az agressziónak is, és a példás büntetéstől való félelem nevelő, elriasztó erejét nem kell lebecsülni. Mert csak ez hatékony.
