A magány az elmúlt egy-két évtizedben szinte észrevétlenül vált népbetegséggé, nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Az ember társas lény, szüksége van a közösségre, a kapcsolódásra, az intimitásra. Ha ez huzamosabb ideig hiányzik az életünkből, abba előbb-utóbb belebetegszünk. És nemcsak lelkileg: a hosszú ideig fennálló magány olyan testi tüneteket alakíthat ki, mint a magas vérnyomás, a magas koleszterinszint, a testhő csökkenése vagy a különféle szívpanaszok.
Magányosnak lenni több annál, mint egyedül lenni. Míg a magány egy kifejezetten rossz érzés, addig valamennyi egyedüllétre időről időre mindnyájunknak szüksége van. Aki a napjai nagy részét egyedül tölti, még nem feltétlenül magányos: ha egyedül él is, érkezhetnek látogatói, elmehet a piacra, a könyvtárba, azaz lehetnek valós emberi kapcsolatai. Mindez pedig fordítva is igaz, vagyis hiába tölti valaki a napjait emberek között, hiába tűnik a kívülállók számára úgy, hogy boldog párkapcsolatban él, és temérdek barátja van, ettől még ő is lehet magányos. Érezheti úgy, hogy senkinek nincs rá igazán szüksége, hogy senki nem kíváncsi rá, senki nem hallgatja meg, senki nem érti meg.
A magány ellenszere nem maga a társaság, hanem az intim, bensőséges kapcsolatok megléte, ehhez pedig elengedhetetlen a személyesség. Ezért csalóka a közösségi média és az internet: azt a látszatot kelti, hogy rajta keresztül kielégülhetnek a társas igényeink, de valójában csak felszínes kapcsolattartásra alkalmas. Hiszen hiába a modern technika összes vívmánya, a videochaten nem tudunk egymás szemébe nézni, a közös élmények is elmaradoznak, és nincs az a szerkezet, amivel ezer kilométerről is megölelhetnénk a másikat. Pedig az emberi érintés ugyanolyan alapvető szükségletünk, mint az, hogy legyen kivel megosztanunk a vágyainkat, félelmeinket, élményeinket.
Az elöregedő társadalmakban egyre több idős ember marad egyedül élete utolsó éveire, évtizedeire. A házastárs halála és a gyerekek kiröpülése sokak számára szinte feldolgozhatatlan életeseményt jelent. De magányosság csak akkor lesz belőle, ha az illető leértékeli az emberi kapcsolatait, nem keresi a szomszédokat, nem cseveg el az eladóval a boltban, inkább zsörtölődve nyalogatja a sebeit, és belefészkeli magát az egyedüllétbe.
A magány azokat a tizen- és huszonéves fiatalokat is fenyegeti, akik a társasági életben való sikertelenségüket nem önmaguk megismerésével és fejlesztésével, hanem a közösségből való kivonulással igyekeznek gyógyítani. Közülük kerülnek ki azok, akik éjt nappallá téve a telefonjukat nyomkodják vagy számítógépes játékokat játszanak, már nem is a játék öröméért, hanem azért, hogy leküzdjék a magányosság érzését.
Ahogy a depresszió nem szomorúság, és nem gyógyítható olyasféle tanácsokkal, hogy „szedd össze magad, legyenek pozitív gondolataid”, úgy a magány se egyedüllét, és nem múlik el attól, hogy gyakrabban megyünk emberek közé. Az új hobbi meg a mozgalmas társasági élet azért nem oldja a magányt, mert aki magányos, az nem hiszi, hogy ő bárkit őszintén érdekel, ezért eleve távolságtartóan viselkedik a környezetével. Ezt pedig az emberek úgy értékelik, hogy az illető nem akar hozzájuk kapcsolódni, így hát ők is más barátok után néznek. A magány tehát egy ördögi körbe taszítja az embert, amiből nagyon nehéz kitörni.
Kutatások alapján a magány leküzdésében segíthet például az önkéntes munka, ahol érezhetjük, hogy szükség van ránk, és jó hatása lehet a vallásnak is, hiszen aki megtapasztalja az istennel való bensőséges kapcsolatot, az nem lehet magányos. Érdekes, hogy az is segít, ha mások magányán próbálunk enyhíteni: az őszinte érdeklődésünk hatására kialakuló kapcsolat mindkét fél társas igényeit kielégítheti.
Érdemes tehát félretenni a mások rosszindulatáról és érdektelenségéről szóló előítéleteinket, és elvárások nélkül építgetni az emberi kapcsolatainkat. Így lehetségessé válik, hogy megtapasztaljuk, milyen az, amikor a környezetünk kíváncsi ránk, meg szeretne ismerni minket, és az is, hogy elkerüljük a 21. század rémisztő mumusát, a magányt.
