Albert Einsteinnek tulajdonítják a mondást, miszerint ha a méhek kipusztulnak, azt az emberiség csak négy évvel éli túl. Eddig senki sem bizonyította, hogy a kijelentés ténylegesen a híres fizikustól származik, és talán némi túlzás is van benne, viszont valóságtartalmát senki sem vonja kétségbe.
Közeledik a karácsony, és ezen ünnepünk elképzelhetetlen méz nélkül. A mézes alma, a mézes dió, a mézes pálinka, a mézeskalács mind-mind olyan elemek, amelyek a karácsony köré szerveződő szokásaink részét képezik hosszú idő óta. Emellett, mivel a méz is szezonális termék, éppen a téli hónapokban a legnagyobb a kereslet iránta. Talán ez okból kifolyólag, a méhek jelentőségét hajlamosak vagyunk kizárólag a méhészet, a méztermelés oldaláról nézni, és elfeledkezünk a méhek egy másik, az ökoszisztéma szempontjából pótolhatatlan tevékenységéről, nevezetesen a növények megtermékenyítésében játszott szerepéről.
Nagy István, Magyarország agrárminisztere a közelmúltban megjelent egyik cikkében arra hívta fel a közvélemény figyelmét, hogy a mezőgazdasági terméshozamok több mint 80 százaléka, valamint az európai élelmiszer-termelés 75 százaléka függ a méhek beporzásától, vagyis jelentőségük jóval túlmutat az általuk megtermelt mézen, valamint az egyéb méhészeti termékeken, illetve ezeknek a gazdaságban játszott szerepénél. A méhek fontosságának felismerése ellenére azonban számuk folyamatosan csökken, a különböző növényvédő szerek nem kellő körültekintéssel való alkalmazása, a globális éghajlatváltozás és a rovarok életterének zsugorodása mind-mind közrejátszik abban, hogy mára oda jutottunk, hogy az ágazat vezető szakemberei megkongatták a vészharangot, és azonnali, széleskörű összefogást sürgetnek a méhek megmentése érdekében. A témával az Európai Parlament és a különböző uniós bizottságok is több alkalommal foglalkoztak, de ezidáig nem született olyan határozat, amely minden érintettnek megfelelt volna. A cél eléréséhez már nem elég nyilatkozatokat elfogadni, hanem a törvények szigorítására van szükség, ami, mint ahogy az lenni szokott, bizony fájni fog egyeseknek. Például a különböző permetszereket gyártó cégeknek, hiszen ezentúl sokkal szigorúbb szabályoknak kellene megfelelniük, több kísérletre és több tesztelésre lenne szükségük, és bizony a mezőgazdasági termelőknek is fájni fog, hisz az előbbiek pluszköltségei minden bizonnyal a gazdák pénztárcáját terhelnék meg. Persze a mezőgazdaságból élőket sem kell minden egyes alkalommal áldozati szerepben feltüntetni, hisz a méhészek vidékünkön is gyakran adnak hírt tömeges méhpusztulásról, aminek oka éppen a herbicidek nem elég körültekintően való alkalmazása. És ha már a vegyszereknél tartunk, a szúnyogok elleni permetezés szintén nagy kihívások elé állítja a méhészeket, hisz habár általában a szúnyogirtás szervezői közleményben figyelmeztetik őket a permetezés időpontjáról, igen tág időkereteket adnak meg, amit ráadásul az időjárási körülmények függvényében folyamatosan módosítanak, így a méhésznek esélye sincs eltalálnia a megfelelő időpontot.
A beporzásban a méhek mellett természetesen egyéb rovarfajok is részt vesznek, például a poszméhek, a darazsak, a cincérek, a hangyák szintén szerepet játszanak ebben a létfontosságú folyamatban, de a méhek talán a direkt gazdasági hasznuk miatt is előnyt élveznek társaikkal szemben. Egyes információk szerint Délkelet-Ázsiában olyan méretű a beporzó rovarok hiánya, hogy emberek végzik ezt a tevékenységet, és egy méhcsalád munkájának elvégzésére 150 emberre van szükség. Európa határvidékén az általános munkaerőhiány korszakában, talán nekünk is el kellene gondolkodnunk a méhek minél hatékonyabb védelmén, hisz kétséges, hogy találunk olyan munkásokat, akik majd ecsettel a kezükben virágtól virágig futkosnak napi nyolc órában.
