Volt pár pocsék munkahelyem az életemben. Jó pár éve különböző ballépések és szerencsétlen körülmények hordalékaként egy épp akkor kapuit frissen kitáró gyárban helyezkedtem el. Ezen a munkahelyen együtt dolgozhattam olyan személyekkel is, akiknek valamelyik előző évben még szociológiát adtam elő az egyik középiskolában. Dolgoztam én gyárban azelőtt, nem ijedtem meg, hisz annak idején egy-két évet lehúztam az egyik cukorgyárban, fél évet pedig egy esztergályos üzemben kötelező gyakorlatként a technikumom mellé. Ott voltak az elmaradhatatlan nyári napszámozások is, minek fizetségét egyáltalán nem volt nehéz elverni a nyári „heppeningeken” – főleg mikor ki sem fizettek bennünket.
Kissé büdösen kezdődött az első nap. A munkavezető egy hegyi beszéddel indított. A nagy reklámszövegen kívül – becsüljük meg a szép új gyárat, amit kaptunk és hasonlók, nagyon fontosnak tartotta kiemelni, mindenki köteles megadni a pontos tartózkodási helyét, mert amennyiben valaki beteget jelent, a gyár ideiglenesen összeállított bizottsága kimegy a lakcímre leellenőrizni a közölt információk hitelességét.
Én persze rögtön felnyújtottam kezem, és megkérdeztem a kedves főnöktől, annak a bizonyos bizottságnak a tagjai között lesz-e diplomával rendelkező orvos, mert amennyiben nem, én elutasítom az engedelmeskedést ennek az eljárásnak. Minek nyitnék ajtót az iroda talpnyalóinak, akik olyan dolgot akarnak megállapítani, amihez nincs is szakértelmük? A történet folytatása persze már egy másik történet…
Lényeg az, amennyiben megvalósul a Gazdasági Kamara törvénymódosítási javaslata, a munkáltatónak jogában állhat az egészségügyi intézmény döntését felülbírálni a megnyitott betegszabadságról.
Ennek a hírnek az említett vezető pozíciót betöltő személy igazán örvendezhet. Nem kell többé önszervezésen alapuló bizottságokat küldözgetnie a munkások házához újabb diagnózist felállítani. Ezek után az ezzel megbízott személy is kutakodhat, intézkedhet, telefonálgathat az orvoshoz, valóban beteg-e az illető, szükséges-e számára a megítélt betegszabadság. Amennyiben úgy találja, valami bűzlik, eljárást indíthat a munkás és az orvos ellen is.
El tudom képzelni a kedves alulfizetett és túldolgoztatott, leterhelt szerbiai általános orvosaink örömét, mikor a paranoid munkaadók paranoid megbízottjai is elkezdenek a nyakukra járni.
– Doktornő, akkor a Béla most tényleg beteg vagy tetteti magát? A Melinda, egy becsületes lány, no ő a Bélus mellett állt a szalagnál, azt mondja, látta kerékpározni az utcán!
Aztán a Meli, lehet nem is lát jól, meg a Bélát is utálja, aztán ez így együtt már kitesz egy bringázást. Béla egyébként gyógyszerért is bringázhatott, mert nincs kit elküldenie érte, csak ne dobja el a fiskális számlát – ha adnak.
A Gazdasági Kamarát a munkáltatók panasza ösztönözte a törvénymódosítás megfontolására. Az állítások szerint a munkások bizonyos gyárakból sokszor csoportosan mennek 10–15 napos betegszabadságra, főként a nyári idénymunkák idején.
Valamiért van egy olyan sejtésem, a panaszkodó munkáltatók derekasan alulfizetik a munkásaikat, akik kénytelenek pluszmunkát végezni, hogy eltartsák magukat, amire akkor van idejük, ha betegszabadságon vannak. Nem kell a szomszédba menni ilyen példákért.
Néhány éve egyik barátom kérdezte a lehető legkomolyabban tőlem, miért nem veszek ki betegszabadságot, amikor nincs kedvem munkába menni, vagy van valami dolgom ahová úgysem engednek el a melóról. Ők is rendszeresen kihasználják ezt. A gyári munka nagyon fárasztó, monoton, agygyilkos, és amúgy sem fizetnek annyit, hogy ott keljen megdögölni. A betegszabadság alatt maszekolni is lehet, de ami a legfontosabb, nem lehet ott bírni a tempót, és soha nincs elég időd kipihenni magadat.
Addigra már rég magam mögött hagytam a rövid életű gyári munkáskarrierem, de elmesélése feltépte a régi, nem túl kedves emlékeket, és rájöttem, igaza van. Egész nap üvölt valaki, ha WC-re elmész botrány van, mert lassul a szalag, ha hazaérsz nem tudod hülyébb vagy-e vagy fáradtabb. Akkora fizetés üti markod, amiből csak azon gondolkodsz el, melyik másik országba kellene költöznöd, ahol ugyanekkora lehajtásért meg is élhetsz a fizetésből. Akik keményen kritizálják a Szerbiából elvándoroltakat, gyakran a fejükhöz vágják, kimentek rabszolgának külföldre. Ezek a nagy társadalomkritikusok képtelenek felfogni, a kivándorlók jelentős része itthon is megalázott rabszolga. Nem tudja eltartani magát, a családját, betegszabadsághoz folyamodik, amikor maszekolni akar. Ez egy ilyen körforgás sokak számára. Erre a viselkedésformára, a folyamatos túlélési stratégiák kidolgozására az ország tanít bennünket.
Visszatérve arra, miért nem vettem ki betegszabadságot az utóbbi munkahelyeimen, ahogyan azt az említett barátom tanácsolta…
Bajban hagytam volna a munkatársaimat, nem is utáltam a munkahelyemet, bár sokat dolgoztam nagyon kevés pénzért. A kevésbé romantikus válasz máshogyan hangzik.
Nem vettem ki betegszabadságot, mert nem érte meg.
Olyanok voltak a feltételek, hogy inkább eljártunk betegen is dolgozni. Szédelegtem bent lázasan, nem értettem mi is történik körülöttem, átadtam a vírusos fertőzésemet a kollégáimnak. A fertőző betegségek egyébként tavaszra mindig körbeértek rajtunk, addigra mindannyian egészségesek voltunk és rettegtünk, mikor lesz megint valaki beteg, aki helyett először csak dolgozunk, később pedig osztozunk is a betegségében.
Nincs ez az egész világon így. Nem szeretnek az emberek visszaélni a betegszabadságukkal, betegeskedni sem szeret senki, betegséget hazudni sem jó előjel a babonák szerint.
A szüleim imádták a munkahelyüket. Szerettek bejárni dolgozni és én sem emlékszek olyanra, hogy betegszabadságra mentek volna bármikor is. Persze, az a sokat kritizált szocializmus ideje volt...
Mikor olyan munkahelyeket teremtünk majd, ahová a dolgozók szeretnek bejárni és megélnek megszorítás nélkül az ott kapott fizetésükből, a betegségek jelentős része is megszűnik. Egyre több orvosi szaktekintély hangoztatja a betegségek pszichoszomatikus eredetét. A stressz forrása pedig igen gyakran maga a munkahelyünk, illetve a bérünk átlaga.
