Alaposan megváltozott – előnyére – lapunk újvidéki székházának az épülete az elmúlt időszakban, s nemrégiben már nekiláttak a belső átalakítások előkészítéséhez is. A minap éppen azt mérték fel, milyen felszerelésből, bútorból mennyit kell beszerezni, hány szekrényre, munkaasztalra, székre lesz szükség összesen. Nagy szükség lesz minderre, s hogy mekkora, ezt egy pár évvel ezelőtti történet is meglehetősen sikeresen illusztrálja.
Szecsei Szabolcs kollégám mellett ültem a szerkesztőségben, ezen a napon is dolgoztunk, ahogyan ezt mindennap tettük: írtuk a cikkeket, közben egy-két vicces beszólással szórakoztattuk egymást, ha pedig netán valami hülyeségre bukkantunk az interneten – nem ritkán fordul elő az ilyesmi sem –, azt is azonnal megosztottuk egymással. Szóval, mit sem sejtve megy a munka, kattog a billentyűzet az ujjaink alatt, egyszer csak: reccs! Szabolcsot, azt hiszem, a hátunk mögött lévő asztal mentette meg attól, hogy azonnal a földön landoljon, az újságírók generációinak ülepeit kiszolgáló szék egyik lába ugyanis hirtelen felbuzdulásból egyszerűen eltört. Ennek következtében a kollégám zuhanás közben vágott leírhatatlanul meglepődött, ingerült és egyszerre ijedt arckifejezésével beírta magát az emlékezetemben létező, legmaradandóbb képek közé. Nem volt valami magas a szék, így zuhanni sem lehetett valami nagyot. De az arckifejezés: na, az örök. Miután intézett egy-két keresetlen szót a székhez, a munkához és a körülményekhez, azonnal el is döntöttük, hogy minderről a legjobb lenne értesíteni a nyilvánosságot, elvégre ez nem más, mint újságírók elleni közvetlen, szemtelen támadás. Egy valódi attak! A következő sorokat nyomtuk fel a közösségi oldalra: „Ezúton tájékoztatjuk a közvéleményt, hogy kollégánk alatt, az újságírókra nehezedő nyomás következtében, éppen összetört a szék. Szabolcs jól van, munkatársai részesítik lelki elsősegélyben.” Érkezett olyan kommentár is, melynek írója még a székért is aggódott, s rákérdezett, azt vajon ki ápolja. Erre megnyugtatóan közöltük, hogy a szék azóta is „lábadozik”.
Hiába próbálok visszaemlékezni, de nem jön be, miről írt éppen a kolléga, amikor a kellemetlen eset végbement, de egészen erős a gyanúm, hogy valamilyen politikai sztorin dolgozhatott. Nekem ne akarja bemagyarázni senki sem, hogy egy vidám, zenéről, szórakozásról szóló írás közben összeroskadhat alatta bármiféle bútordarab is. Nem, ennek valamilyen sajtótájékoztatónak kellett lennie, s még azt is el tudom képzelni, hogy hatalmas ígéretek hangozhattak el rajta. Nem is csoda, ha ilyen ígéretekkel visszatérve, azok súlya alatt aztán inkább bemondja az unalmast a százéves ülőke.
