Decemberben a „jó” hagyományokhoz híven elérkezett a petárdázás időszaka. Ahogyan közeleg szilveszter éjszakája, egyre gyakrabban robbannak különféle nagyságú, erősségű petárdák városszerte. A gyerekek és a tinédzserek is előszeretettel használják, sőt, néha az apukák is társulnak a szórakozáshoz, megmutatják, hogyan is kell azt valójában csinálni. Ez a „szórakozás” azonban sok veszélyt rejteget magában, a petárdázók súlyos sérüléseket szenvedhetnek a robbantgatásoktól, erre az ünnepek előtt minden évben többen is felhívják a figyelmet. Aztán az ünnepek után következnek a hírek az amputált ujjakról, megvakult gyermekekről...
Első petárdámat, ha jól emlékszem, olyan 10 évesen vásárolhattam meg a 80-as évek elején. Akkoriban még nem lehetett üzletekben vásárolni, tilos volt a forgalmazása, és a használata is, habár én sohasem hallottam olyat, hogy megbüntettek volna valakit akkoriban a petárdázás miatt. Ha vásárolni akartunk petárdát, pontosan tudni lehetett hol kell keresni. Volt egy pár hely a városban, ahol hosszú kabátos, gyanús alakok álldogáltak eldugott kapukban vagy a piacok környékén, és halkan csak annyit mondtak a „potenciális” kuncsaftok felé, hogy petarde, petarde… Akkoriban három fajta pirotechnikai eszközt lehetett vásárolni, de nem Kínában gyártották őket, hanem Ausztriában, minőséges termékek voltak, balesetet csak akkor okoztak, ha nem kellőképpen használták őket. Az egyik a piros kanócos kis petárda volt, az puffant a legkisebbet, ettől nem kellett félni, akkor sem történt baj, ha a kezünkben robbant, esetleg egy kicsit megsütött. A másik a zöld színű „kresavac” volt, jó nagyot durrant. Ezzel nagyon óvatosan kellett bánni, mert a kanóca belül égett, és nem láttuk, mennyi van még a robbanásig, de idővel az ember megtapasztalja. A legnagyobb úgy nézett ki mint a dinamit, ezen is volt kanóc, amikor felrobbant, belerezegtek a falak is. Decemberben volt a főszezon, ilyenkor barátaimmal napközben a Dunán örvendeztettük a horgászokat, estefelé pedig az épületek udvaraiban voltunk akcióban, ott visszhangzott a legjobban, a lépcsőházakról nem is beszélve.
Egyáltalán nem voltunk tudatában annak, hogy milyen sérüléseket okozhat a petárda mindaddig a napig, amikor borzasztó szerencsétlenség történt a suliban. A nagyszünetben egy nyolcadikosnak felrobbant a nadrágzsebében a „kresavac”, méghozzá a közvetlen közelünkben. Először meggyújtotta, majd hősködött, hogy van ideje zsebre tenni, és majd csak utána dobja el. A kanóc azonban rövidebb volt, mint amire számított, és a zsebében felrobbant. A fiúnak kiszakította a nadrágját, és a combjának egy kis részét, őrjöngött fájdalmában, a tanárok pánikba estek, majd jött a mentő…
Azt is mondhatnánk, hogy a petárda nem gyerekjáték, és a mostani előírások is erről szólnak. Ettől függetlenül a pirotechnikai eszközök mindig is vonzották a kicsiket is és a nagyokat is egyaránt, és nem hiszem, hogy ez változik a jövőben. Annyi azonban változott, hogy sokkal rosszabb minőségű petárdákat lehet manapság vásárolni, amelyek közel sem olyan biztonságosak, mint valamikor voltak. Ebből kifolyólag okosabbnak tartom, ha a gyerekeket távol tartjuk a petárdáktól, nem kell őket ijesztgetni, de tisztában kell legyenek, milyen veszéllyel járhat manapság a durrogtatás. Jobb megelőzni a bajt, akár egy kis duzzogás árán is.
