Mint az európai filmek szerelmesének, számomra 2019 filmes eseménye az Európai Filmek Palicsi Fesztiválja volt. A fesztivál fő versenyprogramjában tavaly tizenkét film szerepelt, közülük három versenyen kívül. Elsősorban Nenad Dukić szelektornak köszönhetően a mezőny kifejezetten erősre sikeredett, az itt bemutatott alkotások kivétel nélkül kényes társadalmi kérdéseket boncolgatnak, amelyek hol közvetlenül, hol közvetetten árulkodnak arról, mik jelentik jelenleg a kontinens legmeghatározóbb problémáit. A válogatás alátámasztotta azt a meglátást, miszerint az európai film legfőbb jellegzetessége, hogy mindig a valós életet ábrázolja, a jelent meghatározó kérdéseket feszegeti, művészi eszközökkel reagál és reflektál korunk kihívásaira, rámutatva a társadalmi visszásságokra, közben megpróbál kommunikálni a nézővel, olykor provokálni őt, szükség esetén kizökkenteni a komfortzónájából.
A Cannes-i Fesztivál jelentős alkotásokat helyezett reflektorfénybe (Élősködők, A nyomorultak, Az ifjú Ahmed stb.), az Oscar-gála azonban az utóbbi évek gyakorlatához hasonlóan, tavaly sem sok érdekességgel kecsegtetett. Az Egyesült Államokból 2019-ben három filmet vártam, Quentin Tarantino új művét, Todd Phillips Jokerjét és a rendezőóriás Martin Scorsese Az ír című alkotását. Az első kettő igazolta az elvárásokat, a harmadik azonban számomra csalódást okozott. Nem azt mondom, hogy Az ír gyenge alkotás lenne, csakhogy lényegében semmi újat nem mond, amit már ne láttunk volna korábban hasonló – nem mellesleg: jobb – bűneposzokból. A 3,5 órás játékidő indokolatlanul hosszú, a cselekmény többnyire monotonan csörgedezik, és sok benne az üresjárat, a digitálisan megfiatalított színészlegendák (Robert De Niro és Al Pacino) ugyan korrektül eljátsszák szerepüket, ám a részletgazdag hiteles háttér megalkotásával együtt is ez még kevés ahhoz, hogy kiemelkedő műről beszéljünk.
Következzen a lista, amely teljes egészében egyéni ízlésemet tükrözi, elkészítése során a 2019-ben készült, fesztiválon vetített, illetve a Szerbiában és Magyarországon a tavalyi év folyamán bemutatott filmeket vettem figyelembe.
10. JEAN-PIERRE & LUC DARDENNE: AZ IFJÚ AHMED (BELGIUM)
A Dardenne testvérek műve áldokumentarista jelleggel ábrázol egy Belgiumban született tizenéves fiút, aki imámja hatására a radikális iszlám felé fordul. Ahmed kétségtelenül okos, jóravaló és tisztelettudó srác, hirtelen azonban az addigiaktól eltérő módon kezdi értelmezni a Koránt, abból kifolyólag pedig a körülötte lévő világot is, a hozzá közel álló személyeket is beleértve. Egész napját a szentkönyv irányítja, és már csak az az egy dolog motiválja az életben, hogy mihamarabb csatlakozzon testvéreihez a szent háborúban. Új világnézete bűncselekmény elkövetésére sarkallja, ami miatt javítóintézetbe kerül. A film érzékletesen mutatja meg, hogy a jóléti társadalom hányféleképpen igyekszik segíteni a fiúnak, kimondatlanul is felvetve a kérdést, mi az az erő, amely arra kényszerít egyeseket, hogy elvessék maguktól a nyugati társadalom által nyújtott rendezett viszonyokat, és a radikalizmus útját válasszák. És még azt is: mi, a vallási tanoktól (többnyire) eltávolodott nyugati emberek, képesek vagyunk-e tudatosítani magunkban, hogy melyek azok a létfontosságú kérdések, amelyekre, a vallási fanatikusokkal ellenben, nem nyújt választ a szekuláris nyugati társadalom?
9. FLORIAN HENCKEL VON DONNERSMARCK: MŰ SZERZŐ NÉLKÜL (NÉMETORSZÁG)
A Mű szerző nélkül (Werk ohne Autor) egy politikailag nagyon kényes, az 1937-től 1966-ig tartó időszakot dolgozza fel, a művészetfelfogás és a politikai eszmerendszerek összefüggését vizsgálva a náci Németországban, illetve a szocialista NDK-ban. A cselekmény Kurt Barnert képzőművész életét követi kisgyerekkorától, drezdai egyetemista évein, majd feleségével az NSZK-ba történő emigrálásán keresztül az első önálló kiállításáig. A művészetfelfogás ideológiai elvárások mentén történő változásának érzékeltetése mellett a film másik nagy témája a genetikai egészség megőrzése nevében folytatott eutanázia-program a náci Németországban. A bő háromórás játékidő közben lehetőséget teremt Donnersmarcknak, hogy a történelmi, társadalompolitikai hátteret is felvázolja. A rendező elsősorban azt igyekszik érzékeltetni, hogy a mindenkori hatalom miféle eszközökkel képes befolyásolni a kisember életét, hogyan tud nyomást gyakorolni rá, ellehetetleníteni törekvéseiben és korlátozni szabadságát. A Gerhard Richter festő életén alapuló alkotás lenyűgöző korrajz a huszadik század sötét időszakáról.
8. GASPAR NOÉ: EXTÁZIS (FRANCIAORSZÁG, BELGIUM)
Gaspar Noé Extázis (Climax) című műve látványorgia. Egy táncos csoport sikeres fellépését ünnepelve partyt rendez, csakhogy valaki egy ismeretlen eredetű drogot kever a közös italba. A mulatság csakhamar sajátos lidérccé fajul, az ital és a drog felülírja a józan észt, s az önkontroll nélkül maradt egyének lassan felszínre hozzák legalantasabb ösztöneiket: erőszak, szexuális zaklatás, megalázás, paranoia uralkodik el a jelenlévők között. A kamera mindvégig a táncosok energikus lüktetésére mozog, így a pokol legmélyebb bugyrait idéző utazásból a néző mindent a bedrogozott hősök révén lát és tapasztal. A rendezőnek a színes stroboszkóp-villanásokkal teli képekkel és dübörgő techno-zenével sikerül elérni azt a hatást, hogy egy idő után már a néző is egy végtelennek tűnő partyn érezze magát. Remekbe szabott techno-drog-horror: elkábít és sokkol.
7. TODD PHILLIPS: JOKER (USA)
Patkányok rohangálnak az utcákon, unatkozó tinik támadnak ártatlan járókelőkre, a szociális ellátás ingatag lábakon áll, a gazdagok kizsigerelik a szegényeket, a szórakoztatóipar gúnyt űz az emberekből. Még ha mindez a bűn városában, Gotham Cityben is játszódik, egy kreált hetvenes években, könnyen felfedezzük az utalást korunk égető problémáira. A mű középpontjában egy pszichiátriai kezelésre szoruló egyén becsavarodásának a története áll. Az ő szemszögéből nézzük végig ezt a folyamatot, amelynek során a társadalom részéről cserben hagyott depressziós kisemberből közveszélyes bűnöző válik. Todd Phillips Jokerjének sokkal több köze van Scorsese Taxisofőrjéhez, mint a Batmanhez, mondhatni, hogy Az írrel ellentétben a Joker a megmásíthatatlan Scorsese-mű a tavalyi felhozatalban, amely egyszerre mutat be a társadalomirányító rétegnek, és azoknak is, akik a jelenlegi állapotokat radikális módon változtatnák meg. A Joker egy remekül összerakott, tartalmilag izgalmas, korszellemet idéző voltából eredően pluszüzenetértékkel bíró alkotás, a címhős szerepében pedig Joaquin Phoenix elképesztő alakítást nyújt, elemi erővel keltve életre egy szerencsétlen flótás átváltozását rettegett szörnyeteggé.
6. PAWEL PAWLIKOWSKI: HIDEGHÁBORÚ (LENGYELORSZÁG)
A fekete-fehér technikában készült Hidegháború (Zimna wojna) a második világháború utáni lengyelországi állapotokat, a korai szocializmus korszakát ábrázolja. A mű cselekménye az 1949 és 1964 közötti időszakban játszódik, és két lengyel zeneművész szerelmi kapcsolatát dolgozza fel a társadalompolitikai viszonyok árnyékában. A súlyos kérdéseket felvető tartalom, a főhős páros (Tomasz Kot és Joanna Kulig) megnyerő játéka mellett rendkívül fontos alkotóeleme a műnek a zene: az értékmegőrző céllal falvakban gyűjtött népdalok, a nagyvárosok színházaiban előadott Sztálin-éltető ódák, a párizsi klubokban szóló jazz és rock ‘n’ roll egyaránt. Külön említést érdemel a film képi világa, amely a film történetén túl is megidézi az ötvenes éveket. A Hidegháború a korszakra jellemző filmtechnikában, fekete-fehér, 1,33-as formátumban készült, ami egyféle patinás dokumentumszerű jelleget kölcsönöz az alkotásnak. A feszesre vágott, és gyönyörűen stilizált monokromikus felvételek fülledt atmoszférájában, gyakorlatilag minden képkocka művészfotóként is működik, ami elsősorban az operatőr, Lukasz Žal munkáját dicséri.
5. QUENTIN TARANTINO: VOLT EGYSZER EGY… HOLLYWOOD (USA)
Quentin Tarantino az a filmrendező, akivel szemben nem maradhatunk közömbösek, filmjeiért egyesek rajonganak, mások ellenben fanyalognak tőlük, de aligha tud bárki is szó nélkül elmenni mellettük. Nincs ez másképp legújabb alkotásával, a Leonardo Di Caprio és Brad Pitt főszereplésével készült a Volt egyszer egy… Hollywooddal (Once Upon a Time… in Hollywood) sem, amelyben a rendező a hatvanas éveknek állít emléket. Természetesen egyéni nézőpontból teszi ezt, tarantinósra varázsolva Amerika egyik legmitizáltabb évtizedét. A mozi, a westernfilmek, a Bruce Lee-jelenség, a zene, a drogok, a hippi mozgalom, a Manson-szekta is felvonul a műben, és mondani sem kell, Tarantino, habitusából eredően, a mítoszrombolástól és az utólagos igazságszolgáltatástól sem riad vissza, mi több, kifejezetten élvezi azt. A kultuszrendező ezúttal is a néző érzelmeire játszik, most sem a valóságos, hanem az igazságos számít, éppen ezért a lényeget nem értésre vall számon kérni a hitelességet történetein. Történelemhamisítás, társadalmi fricska, nagy adag szellemesség és fekete humor a posztmodern film bajnokától, röviden ez a Volt egyszer egy… Hollywood.
4. HIROKAZU KOREEDA: BOLTI TOLVAJOK (JAPÁN)
Hirokazu Koreeda Bolti tolvajok (Manbiki kazoku) című filmje egy mesterségesen összeállt „család” hétköznapjaiba kalauzol bennünket. A film hősei szerény lakhatási körülmények között élnek, többnyire kisebb bolti lopásokból és egyéb apró jogellenes stiklikből tartják fenn magukat. A rendező egészen közel engedi a nézőt ehhez a különös társasághoz, és bármennyire is elítéljük a bűnözést, kénytelenek vagyunk együtt érezni e kis közösséggel. A hősök közti rokoni szálakra a film végéig nem derül fény, azok felfejtésével azonban a múlt homályában megbúvó titkok is lassan felszínre kerülnek. A film erőssége abban a kettősségben rejlik, hogy a törvényesség tekintetében szigorúan elítélendő személyeket a magánéletben rokonszenves családnak ábrázolja, egymáshoz sokkal közelebb álló emberek közösségének, mint amilyenek például a filmben láttatott, jogi értelemben vett, leszármazotti és házassági kapcsolatokon alapuló családok. A rendező kellő érzékkel ábrázolja a meghitt emberi kapcsolatokat: megható, mégsem érzelgős. Szeretni és szeretve lenni, a másikra támaszkodni és támaszt nyújtani, ez az az emberi igény, amit a család nyújt, vagy legalábbis nyújtania kellene.
3. KEN LOACH: SAJNÁLJUK, NEM TALÁLTUK OTTHON (NAGY-BRITANNIA)
A szociálisan érzékeny rendező legújabb alkotásában egy négytagú, a 2008-as gazdasági válság óta adóssággal küzdő angol munkáscsalád hétköznapjaiba nyújt átfogó betekintést. Rajtuk keresztül azt a rendszerbéli visszásságot véve górcső alá, aminek következtében egy alsó-középosztálybeli házaspár (a férj egy csomagküldő futárszolgálat kézbesítőjeként, a feleség pedig idősek gondozójaként dolgozik) a napi 12–14 órás műszakok ellenére sem tud anyagilag gondtalan életet biztosítani magának és családjának. Az állandó pénztelenség kizsigereli a szülőket, apa és tizenéves fia egymásnak esnek, az egyébként szívós anya elcsügged, a tízéves kislány éjszakánként bepisil. A rendező megmutat minden jót és rosszat, ami a családban és a családtagokkal történik, mindvégig patikamérlegen adagolva a feszültséget. A Sajnáljuk, nem találtuk otthon (Sorry We Missed You) minden hatásvadász eszköztől mentes, végtelenül életszerű alkotás, hősei hús-vér emberek, a maguk erényeivel és hibáival, s ettől lesz a film kimondhatatlanul megrázó. Ken Loach ezúttal sem sokat törődik a formanyelvi sajátosságokkal, nincs is szüksége ilyesmire, lineárisan elmesélt alkotása tartalmával és mondanivalójával hat.
2. LADJ LY: A NYOMORULTAK (FRANCIAORSZÁG)
A többnyire bevándorlók által lakott, gettószerű elővárosokban uralkodó viszonyokat ábrázolja elemi erővel Ladj Ly A nyomorultak (Les Misérables) című első játékfilmje, amelyet egy fekete kisfiú elleni rendőri túlkapás ihletett. A Párizs egyik elővárosában játszódó történet megrázóan tárja a néző elé, hogyan működik az élet egy efféle paneldzsungelben, ahol különböző bűnözői csoportok versengenek egymással, ahol az afrikai és az arab gyökerű kultúrák a saját szabályaik szerint élnek egymás mellett. A társadalmi háttér részletgazdag ábrázolása és a kézi kamerás technika alkalmazása egyféle dokumentarista jelleget kölcsönöznek a feszültséggel teli műnek. A nyomorultak letisztult, mindenféle klisétől mentes, kivitelezésében, társadalomábrázolásában és mondanivalójában egyaránt erős alkotás. Robban, mint egy Molotov-koktél.
1. BONG JOON-HO: ÉLŐSKÖDŐK (DÉL-KOREA)
A gazdagok és szegények közötti szakadék folyamatos mélyülését szimbolizáló tárva-nyitott társadalmi olló két szárának bemutatásával indít Bong Joon-ho Élősködők (Parasite) című játékfilmje. A nélkülözésben élő Kim család négy tagja egy nedves pincelakásban él, pizzadobozok hajtogatásából igyekezve fenntartani magát. A család fiútagja előtt azonban barátja külföldre költözését követően csakhamar új lehetőség nyílik meg. Ki-woo hamis diplomával és jó ajánlásokkal angoltanári álláshoz jut egy elképesztően gazdag családnál. Alighogy megveti a lábát, megtalálja a módját annak, hogy húgának, majd édesapjának és édesanyjának is alkalmazást biztosítson a dombon épült fényűző házban, ahol azonban olyan meglepetések várnak rájuk, amire a minden hájjal megkent Kimék sem számítanak. A társadalmi szatíraként induló mű ezen a ponton irányt vált, és fekete humorral és suspense-elemekkel dúsított thrillerként folytatódik. Az Élősködők legnagyobb erénye éppen a műfaji komplexivitás és tartalmi többrétűség. A filmben szervesen illeszkednek egymáshoz a szociális érzékenység és a groteszk, a realitás és a szimbolikus töltettel rendelkező mozzanatok. Ami még nagyon fontos, a továbbgondolásra és mélylélektani elemzésre alkalmas filmet egy pazarul fényképezett képi világba ágyazott izgalmas sztori fogja egybe.
