Olykor valóban előállnak olyan helyzetek is a politikában, mint a régi viccben, anekdotában, amikor a bíró azt mondja, hogy a felperesnek is igaza van, meg az alperesnek is, s amikor a segédje kifogásolja, hogy nem lehet mind a kettőnek igaza, azt válaszolja: neki is igaza van. Hasonló érveket, ellenérveket hallhattunk a mögöttünk álló időszakban a parlamenti küszöb szintjének csökkentése kapcsán is, s az ember tényleg nehezen tudja eldönteni, kinek van igaza, így aztán a legjobb, ha mindenkinek igazat ad. Azok, akik az öt százalékos küszöb megtartása mellett voltak és vannak, általában azzal érvelnek, hogy nem kell a parlamentnek az ezeregy éjszaka meséire hasonlítania, magyarán nem kell minden apró támogatottsággal rendelkező pártnak bejutnia a választásokat követően, mert a képviselőház a véget nem érő viták helyszíne lesz, politikai vásár veszélyét is magában hordozza, hiszen nincs olyan koalíciós kombináció, amelynek nem tenne jót még néhány szavazat egy-egy kevesebb képviselői hellyel rendelkező párt részéről. Ugyanakkor sokan vallják azt a véleményt is, hogy a küszöböt már csak azért sem most kellene módosítani, mert éppen választások elé nézünk bő két hónap múlva, s a szabályokat nem közvetlenül a játék előtt kell megváltoztatni. Ugyanezek a politikusok viszont pár hónapja még maguk követelték a választási játékszabályoknak a módosítását, azokat, természetesen, azért, mert úgy gondolták, az általuk javasoltakra szükség van, nekik van igazuk. Másfelől: kinek rossz az, ha nagyobb eséllyel jut be a parlamentbe egy szervezet, miért lenne a polgárokra nézve kedvezőtlen fejlemény, ha az általuk jónak vélt opció sem marad hang nélkül csak azért, mert nem ér el egy bizonyos határt.
Azt már most nem nehéz megjósolni, hogy az idei választási kampányban résztvevő politikai szervezetek két táborra lesznek oszthatók: azokra, akik valóban azért kampányolnak, hogy bejussanak a parlamentbe, s azokra, akik azért hallatják majd a hangjukat, hogy minél meggyőzőbbek legyenek a választási feltételek igazságtalanságának bizonyításában, a bojkottról korábban meghozott döntés helytálósága mellett. Utóbbiaknak nem lesz könnyű dolguk, egyrészt azért, mert a vártnál több ellenzéki párt is bejelentette, hogy indul a megmérettetésen, másrészt pedig azért, mert még azok is indulnak, akik az elmúlt hónapokban folyamatosan tüntettek éppen a társadalomban uralkodó helyzet miatt, s követelték többek között a tisztességes választási feltételek megteremtését. Ha az Egy az ötmillióból úgy látja jónak, hogy elindul a választási csatába, akkor jóval nehezebb lesz megmagyarázni a bojkott mellett makacs módon kiálló, korábban ezeket a tüntetéseket támogató, azokon felszólaló politikusoknak, hogy nekik miért nem felelnek meg a feltételek továbbra sem, hogy az egyedüli gondjuk a médiában való megfelelő számú szereplés hiánya. Hogy ez elegendő ok arra, hogy a szavazóknak inkább távolmaradást tanácsoljanak, s hogy aztán más pártok foglalják el az általuk is elvihető képviselői helyeket. A Szövetség Szerbiáért ellenzéki tömörülésnek a legutóbbi felmérések szerint tíz százalékos a támogatottsága, ami nem olyan nagy, de mégis hozhatna mandátumokat a konyhára. Felmerül a kérdés: miért akarja elutasítani valaki a könnyen begyűjthető képviselőhelyeket a parlamentben, miért nem akar része lenni a döntéshozásnak, amikor a politikai harc egyik legalapvetőbb célja egyébként minden párt esetében éppen ez: parlamenti képviseletet nyerni. Persze, másfelől is meg lehet közelíteni a kérdést: a Szerb Haladó Párt népszerűsége a felmérés alapján ötven százalék feletti, ehhez képest a tíz valóban elenyésző, s az aktuális kormánypárt számíthat stabil szövetségeseire is. Ugyanakkor az említett ellenzéki tömörülést tizen-egynéhány párt és mozgalom alkotja, a tíz százalékkal megszerzett mandátumok, elosztást követően, lehet, hogy tényleg nem érnek egyesek számításai szerint annyit, mint egy bojkottal való állandó hírverés. Ez azonban már a meglehetősen tisztességtelen kalkulációk birodalma, s jobb lenne, ha annak a személynek azért nem lenne igaza – visszautalva az egyszeri bíró esetére – aki ilyen népszerűségelvű és kereskedelmi szempontok alapján dönt politikai szerepvállalásról.
Ötven napig tart majd a kampány. Ennyi ideig győzködnek minket a politikai élet képviselői, hogy miért menjünk vagy ne menjünk ki szavazni. Több elemző mutatott rá a napokban, hogy ez az ötven nap a beolvasások, övön aluli ütések, rágalmak, mocskolódások és meggondolatlan kijelentések időszaka is lesz. Ember legyen a talpán, aki el tud majd igazodni közöttük. S természetesen, mindenkinek mindig igaza lesz.
