Húsvét hétfő ünnepén a fiúk-férfiak meglocsolják a legszebb ünneplőjükbe öltözött lányokat-nőket-asszonyokat, akik cserébe valamiféle ajándékot, legtöbbször festett vagy hímes tojást adnak a locsolóknak. A locsolás „eredeti” formája, a hideg vizes-vödrös (láttam már szódát is) az utóbbi időben egyre inkább kiveszőben van, igaz, faluhelyen még igencsak élő népszokásként van jelen – vagyis ez a forma többé-kevésbé annyira van kiveszőben, amennyire elnéptelenednek falvaink. Szülőhelyemből következően saját magam is átéltem, tizenéves koromig ápoltam is ezt a hagyományt, emlékszem, milyen volt hajnalok hajnalán – pontosabban néha már éjfél tájékán – zenével megindulni a lányos házakhoz. Kupuszinán és Szilágyin – ha nincs járványügyi veszélyhelyzet – egyaránt arról szól a húsvéthétfő nagyon sokaknak, hogy hajnaltól akár késő délutánig, gyalogosan vagy traktorkocsin, úton vannak, a falu utcáit járják háztól házig, ahol a lányok meglocsolása után egy kis szíverősítő legurítása következik kedélyes társalgás közepette… Ahol már eltűnt, vagy eltűnőben van ez a formája a locsolásnak, de még életben tartják a szokást, a „lánybarátabb” kölnis változat él. A locsolkodás vidékünk, nyelvterületünk egyik legjellegzetesebb hagyománya.
(Gergely Árpád archív felvétele)
A locsolkodáshoz fűződő gondolatokhoz először az utóbbi szóba kapaszkodtam bele. Utánanéztem, különböző források hogyan fogalmazzák meg, pontosan mi is az a hagyomány. „Hagyomány alatt általában az elődök örökségéből azokat a cselekvéseket, dolgokat értjük, amelyeket nemzedékről nemzedékre változatlan formában tesznek és készítenek az adott társadalom tagjai szociokulturális öröklés (…) alapján. A hagyományok az adott társadalom értékrendjét, világszemléletét tükrözik. A hagyományok nem mindig racionálisak, sokszor nem állják ki a tudomány próbáját. A hagyományok szerint élő társadalom a hagyományos társadalom. Kulturális örökség, az őseinktől eltanult népművészet bármely formája és alkotása (…) és egy közösségen belül továbbra is érvényesül.” (Wikipédia) Más helyeken is az elődök (szociokulturális) örökségeként tovább élő cselekvésre hívják fel a figyelmet, valamint arra, hogy az ebben a társadalomban élő egyén gyakorlatilag beleszületik az adott kultúrába, csoportba, aminek a hagyományait ápolja, tovább viszi. Egy újabb forrás (findict.hu) azt teszi hozzá a leírtakhoz, hogy a hagyományok támogatják a közösség fennmaradását abban a formában, amiben már az elődök is éltek. „Egy olyan összesség, amihez hozzátartozik az öröklött tudás, tapasztalat. (…) nem öröklődés útján jutnak el egyik generációról a másikra, mint például a genetikai tulajdonság esetében, hanem tanulás révén. Az (…) eltanulás történhet nyelv által, amikor az idősebbek elmesélik a különböző tradíciókat a fiatalabb generációknak, megfigyelés, valamint mozgásformák leutánzása által (…)” stb.
Vagyis a hagyomány az, ami egy-egy társadalom egyik fő összetartó ereje, olyan rituálé, amelyben feloldódik a személy, és a benne részt vevők közösséggé válnak. A hagyomány az egyik legfontosabb olyan csatorna, amelyen keresztül a múlt a jelenhez kapcsolódik. Ilyen szemmel nézve meg inkább megnő a locsolkodás jelentősége, amely az egyik utolsó, ma is élő, településenként sok-sok embert megmozgató hagyományforma.
Egy kis kitérő. Jobban átgondolva, ha kevéssé tudatosan is, de mindig furán tekintettem arra a kettősségre, amely a locsolkodásban tetten érhető. Egyrészt szorosan kapcsolódik a keresztény vallási ünnephez, hiszen Krisztus feltámadása utáni napon, húsvéthétfőn művelik, ugyanakkor egyértelműen a természetvallások korából fennmaradt hagyomány, nem véletlen, hogy ezt a napot vízbevető hétfőnek is nevezték, és a mélyében egy termékenységvarázsló szokás bújik meg, ami látszólag nehezen egyeztethető össze a keresztény vallással. Így mindez a kereszténység és a természetvallások és/vagy az antik-mitologikus vallások elemeinek egyfajta különös fúziója.
Vissza a hagyomány kérdéséhez. Ahogy már leírtam, a locsolkodás „eredeti” formája – a reménykeltő kivételektől eltekintve – olyan ütemben tűnik el, amennyire a fiatal generációk eltűnnek a falvakból, kistelepülésekről, hiszen ezek a generációk (lennének) a fő továbbvivők. Talán nincs igazam, és pesszimista vagyok, de sajnos jól ismert tendencia az elvándorlás vagy a (regionális) urbanizáció, amelyek egyáltalán nem a locsolkodáshoz hasonló népszokások fennmaradásának esélyeit növelik. Eltűnni nem fognak ezek a hagyományok – személyes tapasztalatból tudom, hogy az elvándorolt fiatalok közül is sokan vannak, akik a húsvéti hazalátogatásban a locsolkodást várják a legjobban –, de hogy a locsolkodás vödrös-hidegvizes változata egyre kevesebb helyen lesz élő hagyomány vidékünkön, nagyon valószínű.
Bárhogy is nézem, a rohanó-pörgő modern élet és környezet szöges ellentétben áll azzal a világgal, amelyből elődeink ránk hagyták a locsolkodást és a hasonló szokásokat. Ha más nem, már az is erre utal, hogy egy köznyelvbe épült szociológiai szakszóval külön megnevezzük: hagyomány. A világ változik, a tendenciákat látjuk. A közösség sorsát sajátunkon keresztül mi is alakítjuk; amilyenre formáljuk, olyant hagyományozunk a későbbi nemzedékekre.
Környezetében él még a húsvéti locsolkodás hagyománya?
Igen: 230 (71%)
Nem: 94 (29%)
