Számos jel arra mutat, hogy a nyugati civilizáció az utóbbi néhány évtizedben a változások korát éli. Kényszerítő külső hatásra vagy a lakosság egy részének belső szükségéből egyre több, hosszú időn keresztül kikezdhetetlennek tűnő érték, közösségi szokás és társadalmi beidegződés megítélése átalakul. Michel Houellebecq regényei a sajátos lenyomatát képezik ennek a változásnak. A francia író műveinek népszerűségét éppen annak köszönheti, hogy minden alkalommal képes megragadni a pillanatot, alkotásaiban a nyugati világ emberének időszerű kérdéseit boncolgatva, mindig korunk kihívásait és ellentmondásait dolgozza fel.
A szerző tavaly megjelent, Szerotonin című, sorrendben hetedik regényének elbeszélő főhőse egy mintaszerű houellebecqi antihős: egy mindenben csalódott agronómus. A mű cselekménye napjainkban, egészen pontosan a 2010-es évek végén, Emmanuel Macron elnöksége alatt játszódik. Az állandó szomorúságtól szenvedő és mindig rosszkedvű, 46 éves férfi felmondja jól jövedelmező munkahelyét a földművelési minisztériumban, akárcsak összkomfortos lakását, és mit sem szólva elhatározásáról élettársának, olyan szállodát keres, ahol lehet dohányozni, s úgy dönt, hogy ezentúl önként eltűnt személyként folytatja életét.
Töprengéseiben egy anyagilag biztosított, középkorú férfi vágyai és lehetőségei merülnek fel. Dönthetne úgy, hogy megpróbál új életet kezdeni, és választhatná azt is, hogy letargiába süpped. Amennyire nincs oka élni, annyira nincs oka meghalni sem. Az említettek helyett élete újraértékelésének szándékával felkeresi múltjának fontosabb szereplőit: egyetemista kori barátját és egykori szerelmeit. A hétköznapok túlélésében segítségére van a pszichiátere által felírt Captorix nevű antidepresszáns, amely növeli a szerotoninkiválasztást, a szerotonin ugyanis „olyan hormon, amely az önbecsülésért, egy csoporton belüli megbecsültségért felel”.
A regényben a cselekménnyel egyformán fontos – vagy még fontosabb! – az elbeszélő hős véleménynyilvánítása az őt körülvevő világról. Élettörténetének elmesélése mellett a kötet közvetlenül vagy közvetett módon nagyon sok olyan kérdést érint, ami a nyugati társadalom állapotáról árulkodik. Ide sorolhatók az emberi kapcsolatok kihűlése, az elidegenedés, a modern életfelfogások buktatói a vágyott boldogság elérésében. A főhősben ily módon ötvöződik a nyugati kultúrkör képviselőjének nihilizmusa és kiábrándultsága, valamint az antidepresszáns-fogyasztás mellékhatásaként jelentkező libidócsökkenésből eredő életképtelenség.
Az agrárkérdések felvetésében a regény kifejezetten politikai jellegű, a mezőgazdaság felől kemény EU- és globalizmuskritikát fogalmaz meg. A főhős évekig elemzéseket írt különféle tárgyalódelegációknak, így volt némi szerepe az Európai Unió agrárköltségvetésével kapcsolatos francia álláspont kidolgozásában. Munkája során levonta a következtetést, hogy bár megvan a helyes gazdálkodás lehetősége, az állami és brüsszeli intézkedések következtében a francia gazdaságok mégis pusztulásra vannak ítélve. A műben ez az állapot a kiszolgáltatottságukban a politikai elit ellen tüntető normandiai parasztok lázadásában ölt testet.
Arra a felvetésére, miért nem hoznak védővámos intézkedéseket, a szakember főhős elmondja, hogy azt lehetetlen, mert „túl erős az ideológiai gát”. „Ahogy visszagondoltam a szakmai múltamra, az életem szakmai éveire, ráébredtem, hogy valóban nagyon különös kasztbabonákkal volt alkalmam találkozni. Azok, akikkel vitába szálltam, nem a saját, személyes érdekeikért harcoltak, és nem is azokért az érdekekért, amelyeket a látszat szerint képviseltek, tévedés lenne ezt feltételezni; eszmékért harcoltak; hosszú éveken át olyan emberekkel kerültem szembe, akik készek voltak meghalni a kereskedelem szabadságáért.”
Az „eurokraták” által képviselt kasztbabonáknak megfelelő modern tabuk a társadalom összes többi szegmensét is áthatják, sokszor ellehetetlenítve az embert abban, hogy a számára legegyszerűbb utat válassza a boldogság eléréséhez. Amíg a személyes szabadság illúziójában ringatjuk magunkat, és látszatra végtelen számú lehetőség közül választhatunk, a korszellem diktálta eszmékhez való igazodásunkból kifolyólag sokszor nincs választási lehetőség. Bármennyire is egyértelmű, hogy olykor nem célszerű az alkalmazása, a szabadkereskedelem mítoszát senki sem kérdőjelezi meg. Akárcsak számos egyéb modern tabu létjogosultságát.
A regényben ilyen tabuként említődik meg az önmagában nemes értéknek számító női karrier. A főhős azon töpreng, hogy annak idején felajánlhatta volna élete szerelmének, hogy hagyja ott az egyetemet, legyen a felesége, majd ő eltartja, s valószínűleg boldogok lehettek volna, csakhogy a beleplántált értékek következtében eszébe sem jutott ilyet tenni. Mint mondja, nem így volt beprogramozva, erre nem voltak algoritmusai, modern korunk gyermekeként az ő szemében és kortársai szemében „egy nő karrierje olyasvalami volt, amit mindenekfölött tiszteletben kell tartani, ez volt az abszolút kritérium, a barbárság meghaladásának jele, a középkorból való kilépés eszköze”.
A francia írót nem ritkán látnoki képességekkel ruházzák fel, mivel többször is a regényeiben lejátszódott esemény később valamilyen formában a valóságban is megtörtént. A Szerotonin esetében a mezőgazdasági termelők tüntetésének leírása megelőzte a sárgamellényesek tiltakozását. Igazából azonban csak arról van szó, hogy Houellebecq olyan író, aki nyitott szemmel jár a világban, érzi kora rezdüléseit, rálátása van az összefüggésekre, és nem engedi befolyásoltatni magát a divatos jelenségek, eszmék, hóbortok részéről, aminek köszönhetően ideológiai ráhatás nélkül tudja levonni a következtetéseket a körülötte lévő világról.
A Szerotonin elbeszélő hőse vitathatatlanul egy antihős, számos negatív tulajdonsággal és szélsőséges gondolattal, felmerül azonban a kérdés, hogy személyiségjegyei mekkora mértékben tartalmazzák a jóléti, felső középosztálybeli nyugati polgár tulajdonságait. Csak egy szerencsétlen kivételről van szó, vagy egy tipikus képviselője az önmagától egyre inkább elforduló nyugati társadalomnak, ahol megállapítása szerint „már senki nem lesz boldog, soha többé”, merthogy „manapság a boldogságra mint ódivatú álmodozásra kell tekintenünk, egészen egyszerűen nincsenek meg a történelmi feltételei”.
Riogat, figyelmeztet, vagy már a valóságot ábrázolja Houellebecq? Mindenki döntse el egyedül, ám bármilyen álláspontot is képviseljünk, egy valami biztos, a francia írónak ismét sikerült provokatív módon, húsbavágó társadalomkritikát megfogalmaznia egyre bonyolultabbá váló világunkról, ezért érdemes megszívlelni szavait, amikor hősének bőrébe bújva a következőt írja: „…egy civilizáció simán a lustaság miatt pusztul el, mert megundorodik önmagától, mit nyújthat még nekem a szociáldemokrácia, nyilvánvalóan semmit, csak a hiány fennmaradását, a felejtésre való felszólítást.”
