Minden év június 29-én ünneplik a Dunát azok az országok, amelyeken keresztülhalad Európa – a Volga után – második legnagyobb folyója. A Duna Németország Baden-Württemberg szövetségi tartományának Donaueschingen városánál, a Feketeerdőben, a Brigach és a Breg patakok találkozásánál indul 2850 kilométeres útjára, hogy végül hatalmas deltatorkolatában a Fekete-tengernek adja vizét. A történelmi korokban évszázadokig a Római Birodalom határát képezte, a jelenlegi felosztású Európában pedig 10 országon halad keresztül, vagy képez határt – világszerte csak a Nílus érint ennél több államot, 11-et. Németország után Ausztria, Szlovákia, Magyarország, Horvátország, Szerbia, Románia, Bulgária, Moldova és Ukrajna területén vagy mentén folyik a torkolatig, ha pedig a teljes vízgyűjtő területét tekintjük, további nyolc országot – Bosznia-Hercegovina, Csehország, Szlovénia, Montenegró, Svájc, Lengyelország, Észak-Macedónia, Albánia – kell megemlíteni. Túlnyomó részén, körülbelül 2400 kilométeren hajózható, és jelentős ivóvízforrásnak, valamint az erőműveknek köszönhetően energiaforrásnak számít, a folyami turizmus tekintetében pedig az egyik legjelentősebb útvonal az öreg kontinensen. Annak viszont, aki tíz percnyi autózásra él ettől a hatalmas folyamtól, egészen mást – mindezt és még sokkal többet – jelent a Duna.
Az apatini homoksziget a fűzfacserjékkel, alacsony vízállásnál. Távolban, mögötte a túlsó part (Antalovics Péter felvétele)
Az elmúlt hetekben sokat változott a folyó képe. A nagy tavaszi szárazság miatt egészen alacsony volt a vízállás, az Apatin melletti, évről évre előbukkanó homoksziget hónapokig látható volt, sőt, a szokásosnál is dúsabb fűzfás nőtt a több száz méter hosszú nyúlványon. (Nyaranta csónakokkal járnak át az emberek, napoznak, sőt, egyesek táboroznak rajta. Néhány évvel ezelőtt egy jóbarátommal át akartunk úszni a szigetre, de rosszul mértük fel a távolságot, pontosabban nem mentünk elég sokat felfelé a parton. Nagyjából fél távnál vettük észre, hogy nem lesz ennek jó vége. Beljebb már rohamosan növekedett a sodrás, így végül jóval a sziget vonala alatt, egy köves-bozótos partszakaszon kászálódtunk ki.) Nemrégiben azonban meglehetősen gyorsan növekedni kezdett a vízszint, így most sokkal kisebb földcsík maradt szárazon, szinte teljesen benőve, nagyjából száz méterre a parttól. Fűzfalombok nőttek ki a folyóból.
Öt kilométerrel feljebb, a Mihály-öbölnél van egy víkendházunk. Néhány évente olyan magasra tör a víz, hogy a házsor előtti betonutat teljesen elárasztja, száraz lábbal meg sem lehet közelíteni az épületeket, sőt, időnként csak csónakkal lehet közlekedni, és a házak alsó szintjeinek jelentős része ki sem látszik. Az öböl és az élő víz között a part egy keskeny földsávban ér véget az öböl csatlakozásánál. Régebben sokat sátoroztunk ezen a vadregényes területen. Minden nyáron eljárok megnézni a partszakaszt, és évről évre figyelem, hogyan alakítja a víz ereje. Egy kicsit feljebb a mederben enyhe kanyar van, ami hatalmas eróziós hatást képez, az én kedvenc partszakaszomat évről évre mossa, formálja a víz. Három éve még faóriás állt egy jellegzetes kiszögellésen; mára az egész kiszögellés eltűnt, a fából pedig csupán néhány ág látható. A Mihály-öböl egyébként a múlt századi folyószabályozás maradványa, régen itt is élő víz folyt, egészen a Kupuszina és Monostorszeg határaiban húzódó Sárkány-Duna holtágrendszer végéig.
Ha kerékpárral járok ezeken a területeken, nagyobb léptékben látom át a vidéket. Évezredekkel korábbi, sosem átélt emlékeket idéz fel az emberben, azokból az időkből származó ösztön-emlékeket, amikor sokkal kiszolgáltatottabbak voltunk a természet színe előtt, ugyanakkor sokkal szervesebb közösségben éltünk környezetünkkel. A Duna menti világ egy egységes természeti csoda élővilágával, erdeivel, vizeivel, tájával, hangulatával és teremtett hatalmával. Ennek a csodának, a Felső-Dunamellék Természetvédelmi Rezervátumnak a nagy folyó, a Duna az éltető ereje, a szíve. Ha a Dunát ünnepeljük, mindezt ünneplem, és azt az erőt, amit ez a folyó jelent, a folyó, amely önmaga is élő minőség.
