A fölösleges holmit megőrizzük, csak ritkán adjuk el vagy ajándékozzuk oda valakinek, de még ritkábban dobjuk ki. Több okból ragaszkodunk a megszerzett dolgainkhoz. Lehet, hogy érzelmi okok miatt kötődünk egy-egy használati tárgyunkhoz, talán anyagilag tartjuk értékesnek és ezért megtartandónak, vagy csak a túlélési reflexeink diktálják a felhalmozást, illetve a fogyasztói társadalom tévképzete, ami szerint azok vagyunk, amit birtokolunk. Közben viszont elborítanak bennünket a különféle kisebb-nagyobb mindennapi használati eszközök, illetve tárgyak. Kezdve a fölösleges barkácsszerszámoktól, az ütött-kopott bútorokon, a megőrzött háztartási gépeken, az unokáknak félretett gyermekjátékokon, a kinőtt ruhákon, a viseltes lábbeliken, a lecserélt autóalkatrészeken át a gumicső-darabig, a kidobott szőnyegig, az üres dunsztosüvegig és a rozsdás görbe szögig. A családok többségénél ezzel van tele a padlás, a garázs vagy a kamra, de ami a legrosszabb, olykor a lakás is. Nem más ez, mint néhány köbméternyi „jóleszegyszervalamire”, legalábbis én így hívom. Kincs vagy kacat? Nehéz megválaszolni, ahogyan azt is, hogy miért őrizgetjük a fölösleges holmikat akár évtizedeken át.
Az tény, hogy átlagos négytagú középosztálybeli család több mint tízezer holmi között él a három-négy szobás otthonában, az ideje felét pedig ezek elrakására, karbantartására és lecserélésére áldozza. Eszerint a tárgyakért él ahelyett, hogy azok szolgálnák őt, ráadásul folyamatos stresszben, mert állandó rendetlenség veszi körül. A fölösleg és régi holmik pedig csak rontanak a helyzeten. A génjeinkbe beivódott túlélési reflex miatt viszont egyáltalán nem könnyű megszabadulni a fölösleg holmitól, mert ősidők óta hajlamosak vagyunk azonosítani magunkat azokkal a tárgyakkal, amelyeket birtokolunk. Ez valószínűleg még azokból az ősi időkből ered, amikor elődeink valóban csak azt mondhatták a magukénak, amit sikerült behurcolniuk a barlangjukba. Minél nagyobb hús- vagy szőrme-tartalékuk volt, annál nagyobb volt az esélyük a túlélésre. Habár manapság már nem feltétlenül a túléléshez van szükségünk minél nagyobb készletekre, a beszerzés és a gyűjtögetés iránti vágy megmaradt. Ezt a fogyasztói társadalom marketing- és reklámipara csak felerősíti, amikor azt sugallja, hogy azok vagyunk, amit birtokolunk, valamint a tárgyak és márkák által életérzést és életminőséget is vásárolhatunk. Jóllehet az elmúlt évszázadok megtaníthattak volna bennünket, hogy elég egy természeti katasztrófa, háború vagy gazdasági válság, és egy pillanat alatt mindenünket elveszíthetjük.
A legvalószínűbb mégis az, hogy egyszerűen csak az illúzióink rabjai vagyunk. Azért gyűjtögetünk megszállottan, mert az otthonunkban felhalmozott holmi az állandóság és a biztonság illúzióját kelti bennünk. Az a képzet él bennünk, hogy mindig van hova nyúlni, nem maradunk választási lehetőség nélkül, mert azonnal pótolni tudjuk a hiányzó eszközeinket, megjavíthatjuk a berendezéseinket a régiek felhasználásával, lecserélhetjük a bútorunkat, ha tönkre megy. Ezért szinte minden fölösleges holminkat megőrzünk, ami nem romlandó, mert jó lehet még egyszer valamire. Ha ebből összegyűlik néhány köbméternyi, akkor abból lesz a „jóleszegyszervalamire”, ami lehet kincs és kacat is. Ha szükségünk van rá, akkor kincs, ha nincs, akkor kacat. Mindig az adott pillanat határozza meg az adott tárgy állapotát és értékét. Jól emlékszem, hogy amikor feleségem kedves gyerekkori hintalovát megtaláltuk a padláson, akkor kacat volt. Miután a gyerekeink kedvenc játékává vált, amit éjjel-nappal lovagoltak, akkor már kinccsé lett. A napokban láttam a padláson, ismét kacattá vált, mert már újra nem kell senkinek, és ez valószínűleg már így is marad. Az átváltozás megvolt, és ez számtalan holmi esetében megtörténik. A legtöbbnél azonban ez nem következik be. A fölösleges holmi fölösleges marad, nem használjuk fel újra és kacattá válik, közben csak a helyet foglalja és rakosgatjuk ide-oda. Habár többet érne szembe nézni az illúzióinkkal és megszabadulni tőle, mielőtt egy nagy raktárrá válik az otthonunk telis-tele kacatokkal. Sok helyen szakemberek, könyvek és ügynökségek tanítják az embereket a kidobás művészetére, vagyis arra, hogyan szabaduljanak meg fölösleges dolgainktól. Szerintem erre nekünk nincs szükségünk, elég, ha összekapjuk magunkat és nekilátunk kiszelektálni a régi holmikat. A válogatásnál csak azt kell szem előtt tartani, hogy az adott tárgyat az elmúlt években kézbe vettük-e, ha egyszer sem, akkor biztosan kacat. Azt nyugodtan eladhatjuk, elajándékozhatjuk vagy akár kidobhatjuk. A megmaradó holmikat tekinthetjük kincsnek, de időnként azért érdemes felülvizsgálni a helyzetüket, mert a kincs és a kacat között azért csekély a különbség.
