Ha az orvost kérdezzük, a Szerbia-szerte zajló utcai tüntetések nyugtalanító epidemiológiai rizikófaktort képeznek. Ha a jogászt, akkor a polgárok nemzetközi és hazai jogszabályokban szavatolt jogát, hogy kifejezzék az államvezetéssel és az országban uralkodó állapotokkal kapcsolatos elégedetlenségüket. Ha az ellenzéki politikust, akkor az Aleksandar Vučić kilencedik éve tartó, önkényuralomhoz hasonlítható regnálása megdöntésének az egyetlen eszközét. Ha a történészeket, vagy az elefántmemóriával megáldott átlagembert, a kilencvenes évek gumibottal felvértezett kísértetét.
ROBBANT AZ ELÉGEDETLENSÉG
Az elmúlt napokban a politikai elemzők véleménye egyedül azzal kapcsolatban volt egységes, hogy a kedden Belgrádban kezdődő, majd az ország egyéb városaira is átterjedő tüntetés kezdetben valóban spontán és a lehető „legtisztább” indíttatásból fakadó megmozdulás volt, ám a folytatással, a később felszínre törő motivációkkal kapcsolatban egymástól igencsak eltérő álláspontra helyezkedtek. A tüntetések időtartamával és érdemi erejével kapcsolatban szintén megoszlanak az álláspontok. A legtöbb elemző szerint az alapvető probléma az, hogy a társadalom túlságosan sok rétegében gyülemlett fel elégedetlenség, azaz az utcára vonuló első tiltakozók lendülete a legkülönbözőbb érdekek megvalósítására irányuló szándékokat vonzotta a terekre. Elsőként az „átlagember” emelte fel a hangját, az államvezetés térfelén tetten érhető kétszínűség, továbbá az ámításra és a megtévesztésre támaszkodó tevékenysége, valamint az emberi méltósággal összeegyeztethetetlen társadalmi és politikai körülmények okán, ám a tüntetők között később megjelentek a koszovói, valamint a migránskérdés nem megfelelő kezelése miatt elégedetlen erők, de az egyéb, elsősorban radikális jobb- és baloldali eszméket képviselő és a tüntetéseken az erőszakkal összefüggésbe hozott csoportosulások is, amelyek hovatartozása – és persze motivációja – nem minden esetben egyértelmű. Egyes elemzők szerint éppen ennek a heterogenitásnak, valamint a célokat csokorba fogó program hiánya miatt lesznek sikertelenek a tüntetések, míg mások szerint a homogenitás nem alapfeltétele a célok megvalósításának, hiszen ezeket egy fontos kapocs fűzi szorosra: az Aleksandar Vučić és a holdudvara jelképezte politika, továbbá módszereik elutasítása. E kapocs ellenére a különbség egyértelmű: míg a „kisember” házi kedvencével, vagy legjobb haverjaival érkezett a tüntetésre, addig mások közel- és távolharcra alkalmas felszereléssel. A tapasztalat azt mutatja, hogy ilyen helyzetekben mindig a „kisember” az, akinek az érdeke alul marad, vagy így, vagy úgy, azaz nem biztos, hogy ha a hangosabbnak sikerül érvényre juttatnia céljait, az egybevág az átlagember érdekeivel, legyen akármekkora is az általános társadalmi elégedetlenség.
FELELŐTLEN A FELELŐSSÉGRŐL
A fővárosiak azt követően vonultak utcára, hogy az államfő nemcsak őket, hanem az egész országot megfenyegette: ha rajta múlik, ismét többnapos kijárási tilalmat vezetnek be. Azért, hogy megvédjék a felelőtlen polgárokat a koronavírustól, ezáltal pedig megőrizzék az egészségügyi rendszer stabilitását, amelynek tekintetében természetesen kizárólag a könnyelmű polgárok jelentik a veszedelmet. Először az államfő, majd a kormányfő, később pedig az államvezetés szinte összes képviselője kiselőadást tartott a felelősségről. A születésnapi, vagy érettségi bulikat, a házasságkötést és az egyéb, az átlagember életében meghatározó események megünneplőit vádolták meg, hogy hozzájárultak a korábban sikeresen megszelídített járvány ismételt fellángolásához. A Partizan–Crvena zvezda mérkőzésről, valamint a többi, hasonló jellegű sportrendezvényről, amelyek okán még a világsajtó is Szerbiáról cikkezett, továbbá a kampányrendezvényekről, amelyek során bizonyos politikai tömörülések nemcsak tömegrendezvényeket szerveztek, hanem némelyikük képviselője a szó szoros értelmében a tömeg kellős közepébe ugrott – nem, az említett pártelnök a magánéletében nem rocksztár – egyetlen szó sem hangzott el, de arról is elegánsan megfeledkeztek, hogy a választások éjszakáján nemcsak a legnagyobb párt, hanem egyéb politikai csoportosulások képviselői is minden gátlásukat levetkőzve, keresve társaik közelségét, védőmaszk nélkül ünnepelték az egyébként is alacsonyra szabott választási küszöbön – a gyanú szerint részben arcátlan visszaélések által – való átlépést.
Ha az epidemiológust kérdezzük – és az őszintén válaszol –, járványügyi szempontból feltehetőleg nem tesz különbséget az említett, a magánemberekhez és a politikusokhoz köthető, közeli testkontaktust lehetővé tevő összejövetelek között, ugyanakkor a magánember védelmében nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a rendkívüli állapot megszüntetését követően csak azt tette, amit megengedett neki az államvezetés, vagy amire maguk az epidemiológusok buzdították – Tiodorović: „Hagyjuk élni az embereket!”.
Az okok, hogy miért adtak az átlagembernek szinte korlátlan szabadságot a majdnem két hónapos drákói szigort követően – feltehetőleg manipulált adatokra hivatkozva –, akkor, amikor a világban még mindenhol tombolt a járvány és amikor szinte az összes ország a normalitásba való fokozatos visszatérés gyakorlatát alkalmazta, elsősorban a gazdaság zavartalan működése alapfeltételeinek a megteremtésére helyezve a hangsúlyt, valószínűleg nem a közérdekben, hanem a saját, illetve a pártjaik érdekei megvalósításához fűzhető igyekezetükben keresendők.
A TRUCCOLÁSNAK ÁRA LEHET
Ha a tüntetéseket kizárólag járványügyi szempontból közelítjük meg, azok kétségtelenül veszélyfaktort képeznek, legalábbis azok számára, akik nem értenek egyet azokkal, akik szerint a SARS–CoV–2 nem is létezne, ha a sajtó nem foglalkozna vele. Így akármennyire is jogos az utcákon kifejezésre juttatott elégedetlenség, megkérdőjelezhető, hogy annak valóban éppen most jött el az ideje.
„Ha egy valós egészségügyi veszéllyel küzdünk, a legfontosabb fegyver a bizalom. Akármennyire is nehéz, pillanatnyilag az egészségügyi dolgozóknak és a polgároknak is bízniuk kell a döntéshozásban, valamint egymásban. Vigyázzunk magunkra, mert ezzel másokat is védünk, másokat védve pedig önmagunkat védjük. Jelenleg az önzőségnek bármilyen megnyilvánulási formája káros. Ha bölcsek vagyunk, a járvány szolidaritásra és egymás tiszteletére tanít bennünket” – nyilatkozta néhány nappal ezelőtt ezen sorok írójának egy egészségügyi dolgozó, aki a rendszer hiányosságainak okán az egészségügyi szakpolitika egyik leghangosabb kritikusa, csupán néhány órával azt követően, hogy egyik legközelebbi hozzátartozója a SARS–CoV–2 szövődményeinek következtében hunyt el. Azt mondta, azért nem kérte a beszélgetés elnapolását, mert az elmúlt hónapokban, valamint években jellemző visszásságok ellenére is mélységesen hisz abban, hogy a közérdeket a személyes érdekek elé kell helyezni, mindenekelőtt válsághelyzetben.
Egyik nagyra becsült újságíró kollégám a járvány kezdetén, egyebek mellett a felelősség kérdését elemezvén, a következőképpen fogalmazott: „Önmagammal szemben lehetek felelőtlen, de másokkal szemben semmiképp sem. Ezt belátni fokozottan nehéz, ha szinte naponta egy mérhetetlenül irritáló, melodrámában utazó, félisten-szerepben tetszelgő személy mondogatja – hol könyörögve, hol fenyegetőzve –, hogy maradjunk otthon. Mégis, ebben a helyzetben a legrosszabb, amit tehetünk, az a minden józan belátást nélkülöző truccolás: ha Ő mondja, akkor juszt se csinálom úgy, hiszen mindig hazudik, biztos most is hazudik, ezért Vele szemben csakis az ellenállás stratégiája alkalmazható. Nem, ez őrültség, ez már beteges függés Tőle!”
Nem tudom, hogy jelen helyzetben az említett újságíró vajon ugyanerre az álláspontra helyezkedik-e, eszmefuttatását – az adott személy beállítottságától függően – mégis érvként lehet említeni jelen helyzetben is: nem Ő az állam, és nem is Ő az Élet.
