Isten óvja Libanont. Ezzel az üzenettel búcsúzott el hivatalától hétfőn Hasszan Diab, az ország miniszterelnöke, amikor hivatalosan is bejelentette kormánya lemondását.
Emberek és idegen politikai érdekek meg ne pusztítsák már tovább Libanont – mondhatnák a helybeliek. Jó okkal, hiszen tényleges függetlensége elnyerése, vagyis 1946 óta ez az ország már számtalan traumát, tragédiát, katasztrófát, pusztítást vagy épp kormánybukást élt meg.
A múlt hét eleje óta ismét a nemzetközi érdeklődés középpontjába került. Sajnos megint egy borzalmas esemény miatt, amilyenre még nem akadt példa az ország történetében. Ezúttal egy súlyos csapás irányította a figyelmet Libanonra, illetve fővárosára, Bejrútra, ahol egy kikötői raktárban szakszerűtlenül tárolt 2750 tonnányi veszélyes anyag robbanása következtében megsemmisült az ország élelmiszer- és gyógyszer-tartalékainak jelentős része, a környék temérdek épülete, de távolabb is súlyos károk keletkeztek. Az augusztus 4-ei detonáció legalább 165 embert megölt, 6500-at megsebesített és csaknem 300 ezer helybeli otthonát tette lakhatatlanná. Az anyagi kár értéke dollármilliárdokban mérhető; csakhogy az államnak nincs pénze semmire, márciusban ugyanis csődbe ment. Az újjáépítésre és sok egyébre külföldi pénzügyi segítség kell, amit több tucat ország már meg is ígért.
A robbanás utáni zűrzavart társadalmi elégedetlenség fokozza. A lakosság már jó ideje tiltakozik a tornyosuló gazdasági nehézségek, a magas munkanélküliség, a megélhetési költségek növekedése, a rendszerszintű korrupció, a megfékezhetetlen infláció és a politikai elit tehetetlensége, hozzá nem értése ellen. Libanon életét vallási ellentétek is mérgezik, hiszen a Közel-Kelet legsokszínűbb, 18 felekezetet magába foglaló állama.
A fő gondot mégis az okozza, hogy régóta rengeteg külföldi érdek ütközik az országban. Amikor ez még másként volt, Libanon szépen és egyenletesen fejlődött. Ez a függetlenség elnyerése (azaz az 1920 és 1946 közötti francia gyarmati uralom) után történt.
Az 1960-as évek végéig a béke szigetének tartották, sokan a közel-keleti térség Svájcaként emlegették, Bejrútot pedig a régió Párizsaként. Nem véletlenül, hiszen Libanon abban az időben a térség egyik virágzó és igen gazdag, multikulturális államaként működött. A két nagy vallás, az iszlám és a keresztény hit követői jól megfértek egymással, sőt a lakosságon belüli arányuk is nagyjából megegyezett. Napjainkra ez kissé megváltozott: a muszlimok többségbe kerültek (a népesség 54–55 százalékát alkotják) a mintegy 40 százaléknyi kereszténnyel szemben. Kapcsolatuk nem nevezhető barátinak, sőt a muszlim szunniták és síiták is egymás ellenségei.
Fejlett bankrendszerének, s az ahhoz kapcsolódó szolgáltatásoknak köszönhetően anno fontos pénzügyi központként és jelentős kereskedelmi csomópontként is működött az ország. Gazdag kulturális és művészeti életét Európában is sokan irigyelték. A régi időket idézte például néhány hónappal ezelőtt egy pazar Picasso-kiállítás, amelyet a bejrúti Sursock Múzeumnak helyet adó palotában rendeztek. (Az épület a múlt keddi robbanásban megrongálódott. Azzal a több száz, még megmaradt, és a nemzeti örökség részét képező régi építészeti remekművel együtt, amelyek a polgárháborút is átvészelték.)
Az egykor prosperáló, jómódú, szekuláris Libanon azonban mára teljesen eltűnt. Romlása és pusztulása 1969 őszén kezdődött, amikor belháború tört ki a 10 452 négyzetkilométer területű országban, amely addig ki tudott maradni a térség fegyveres konfliktusaiból.
Nem sokkal később már a regionális politika csataterévé vált. A „svájci” jelzőt emiatt felváltotta az ütközőállam, illetve ütközőzóna kifejezés, de egyre gyakrabban kezdték Libanonnal kapcsolatban használni a Közel-Kelet lökhárítója elnevezést is. A csöppet sem hízelgő „titulust” azért érdemelte ki, mert a régióbeli forradalmak, háborúk, s a velük járó menekültválságok, sőt a vallási felekezetek közötti harcok következményeit az utóbbi fél évszázadban szinte mindig megsínylette.
Területe ütközőként szolgált az arab monarchiák és nacionalista államok, s ami még ennél is rosszabb, a két hidegháborús nagyhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió között.
Napjainkban sem sokkal jobb a helyzete, ámde immár Oroszország, Franciaország és az USA érdekei ütköznek az alig 4,7 millió lakosú országban, ahol a térségbeli hatalmak közül Szaúd-Arábia, Irán és Izrael vetélkedik egymással a minél erőteljesebb befolyásért.
A külső hatalmak törtetése miatt Libanon 1975-től polgárháborús anarchiába süllyedt, amelyben – sokszor idegen hatalmak által támogatott – megannyi milícia és a hadsereg gyilkolta egymást, illetve a lakosságot, egészen 1990-ig. Szíria 1976-ban békefenntartókat küldött, Izrael pedig 1978-ban elfoglalta Dél-Libanont, ahonnan gyorsan kivonult, de a közös határ mentén ellenőrzés alatt tartott egy biztonsági övezet. Katonái innen 2000-ben távoztak, öt évvel később a szíriai erők is elhagyták Libanont.
Az egykori közel-keleti Svájc a polgárháborúban a pokol tornácává vált, ahol 15 év alatt csaknem 120 ezer emberéletet követelt az erőszak. A konfliktus elől sok helybeli külföldre menekült. A pénzügyi és kereskedelmi élet meghatározó szereplői is elhagyták az országot.
A hadigazdálkodás idején különös „üzletemberek” léptek a színre, akik olykor erőszakot alkalmazva, olykor ügyeskedéssel, nyerészkedéssel tollasodtak meg. Az akkor kialakult politikai vezető réteg sem volt sokkal különb. A háború után kezdődött óvatos kibontakozásban – amelyet 2006-ban a hatalmas károkat okozó izraeli beavatkozás, majd a 2011-ben kezdődött szíriai belháború vetett vissza – jól megértették egymást, és elsősorban saját vagyonuk gyarapításával foglalkoztak.
Azóta szinte ugyanaz a – külföldről (Teheránból, Rijádból, Párizsból, Moszkvából, Washingtonból és néhány térségbeli hatalmi központból) dróton rángatott – korrupt politikai és gazdasági-pénzügyi elit, vagyis néhány család, klán, illetve egykori hadúr vezeti az országot. Nem a mindenkori kormány.
Olykor meg senki, mert a szembenállók nem tudnak szót érteni egymással. Politikai hatalmi vákuumra több példa is akadt 1990 óta, de némi szünet után végül mindig sikerült kormányt vagy államfőt választani. Persze betartva az alkotmányt, amely szigorúan szabályozza a hatalom megosztását. Ez viszont nem könnyű feladat, hiszen figyelembe kell venni mind a 18 vallási-felekezeti és etnikai érdeket.
Az alaptörvény értelmében a hatéves mandátummal felruházott államfő mindig csak keresztény (maronita) lehet, a négy évre szóló megbízatással dolgozó miniszterelnök pedig csak muszlim (szunnita), miként a 128 tagú, egykamarás parlament elnöke is (de ő már síita, vagyis az iszlám másik nagy ágának képviselői közül kerülhet ki).
A gyűlölködő és megosztott belpolitikai riválisok jórészt azokhoz az idegen hatalmakhoz dörgölőznek, amelyek már a polgárháborúban is segítették valamelyik oldalt. Ilyen körülmények mellett aligha meglepő, hogy az államhatalom gyenge. Az is eléggé nyilvánvaló, hogy a politikai és társadalmi egyensúly teljesen felborult. Az pedig szintén tény, hogy a régi szép időkben sokak által a jóléte miatt irigyelt Libanon jelenleg a világ egyik legeladósodottabb országa. Valójában már régóta nem is működik; lezüllött, az alagsor (szuterén) szintjére süllyedt, szuverenitását vesztett állammá vált.
A társadalom a múlt heti bejrúti robbanás óta sokkban van. A gazdaság meg (már jó ideje) romokban, a lakosság ezért egyre türelmetlenebb, és tavaly ősz óta tüntet, elégedetlenkedik. A legelszántabbak tömegesen külföldre költöznek, a maradók gyökeres reformokért és az egész korrupt politikai-gazdasági elit távozásáért tüntetnek.
Úgy tűnik, hogy Libanonban még jó sok pokolgép ketyeg, ráadásul egyszerre, s bármelyik bármikor működésbe léphet.
