A civil lakosságra lecsapódó, háború szülte borzalmakba nyújt betekintést Vladimir Kecmanović Az ágyú forró volt (Top je bio vreo) című regénye, az állandó nélkülözéssel, félelemmel és reményvesztettséggel szembesülő kisember pozíciójából érzékeltetve az általános társadalmi lepusztulást. A mű testközelből mutatja meg, hogy a kínos állapot következtében hogyan fordul ki magából az ember: hogyan züllik le fizikailag a testi szükségletei kielégítésének hiányában, nem kevésbé erkölcsi tekintetben, amikor fennmaradási ösztöne sugallatára nem számol már azokkal a morális szabályokkal, amelyekkel normál esetben igen.
Az ágyú forró volt az ostromlott Szarajevóban uralkodó állapotokat láttatja, a gránátrobbanások és a mesterlövészek folyamatos fenyegetése alatt élő lakosság mindennapi küzdelmét rajzolva meg lapjain. Tömör helyzetleírások, szenvtelen párbeszédek és az erőszak nyers ábrázolása által a regény megdöbbentő hitelességgel ragadja meg a kor és a hely sajátosságait, érezteti a helyi emberek mentalitását, akárcsak a kilencvenes évekre jellemző életkörülményeket. Azt hiszem, azokban, akik az adott évtizedben a volt Jugoszlávia térségének bármely területén éltek, zsigerig ható, rémisztő emlékeket ébreszt a mű.
A regény elbeszélő hőse egy tizenegy éves szerb kisfiú, aki a lakásukat ért gránáttalálatban elveszíti szüleit. A sokktól a regény végéig meg sem tud szólalni. Kezdetben az egyik muszlim szomszédasszony veszi pártfogásba, majd később egy szerb házaspárhoz kerül, közben mindvégig muszlim osztálytársával tekereg a bombázott városban. Az olvasó az elbeszélő hős erősen traumatizált szemszögéből értesül az eseményekről. Az írónak ez a nézőpont lehetővé teszi, hogy a történetet szuggesztív hatású, rövid, nem ritkán lírai töltetű tőmondatokban mesélje el. Az egyedi megszólalásmódot a szövegtest vizualitása is erősíti, hiszen sokszor tűnik inkább egy hosszú szabadversnek, mintsem prózának.
A mű kellőképpen érezteti a különböző nemzeti közösségek – bosnyákok, szerbek, horvátok – tagjai között kialakuló feszültséget. A nemrég még egymással jó viszonyban, vagy legalábbis különösebb ellentét nélkül élő szomszédok hirtelen gyanússá válnak egymásnak, felemlítődnek a régi sérelmek, és a korábbi háborúk és az elfojtott előítéletek is felszínre kerülnek. A környéken elharapózik a bűnözés, a fiatal férfiak bandákba verődnek, fosztogatnak, mondvacsinált okokból elűzik otthonaikból a szerbeket, miközben a csetnikekként emlegetett szerb erők a környező hegyekről szüntelenül lövik a várost, ami miatt az emberek többnyire csak a lakásuk és a pincei óvóhely között közlekednek. Nincs tűzrevaló, éhínség tombol, hónapokig víz sem folyik a csapból, a tömbépület lakói kénytelenek az épület előtti parkban budit csinálni, és ugyanott is temetkeznek.
A felfordult társadalmi helyzetben az értékrend teljesen a feje tetejére áll. A nemzeti elkötelezettségre vonatkozó magasztos szavak, és a nemzeti érdekek szavatolására irányuló cselekedetek azonban legtöbbször csupán álcaként szolgálnak a valódi tevékenység elfedésére. És mi történik valójában? Zajlik a feketekereskedelem: whiskyvel, kávéval, cigarettával, olajjal, liszttel, benzinnel. Van, amit másodkézből szereznek be, és van, amit közvetlenül a csetnikektől. A főgengszter emberei közben azt csinálnak, amit akarnak. Az uralkodó állapotokat a legfrappánsabban az egyik szomszédasszony fogalmazza meg: „Akinek sose volt bátorsága verekedni – most gyilkol. Aki sose látott még pinát – most erőszakol.”
A kegyetlenkedésekkel és nélkülözéssel fémjelzett háborús helyzet a segítségre szorultak számának drasztikus megnövekedése következtében az emberiesség gyakorlására is kiváló alkalom, amire a regényben több példa is akad. Az egyik szerb férfi, a háború természetrajzát is feltárva közben, erről a következőt mondja: „…sohasem tudhatod, mit hoz a háború. Engem, akinek a családját abban a háborúban az övéi ölték meg, az éhhaláltól az az asszony ment meg, akinek a családját az enyéim ölték meg.” Sajnos a segítségnyújtás sok esetben nem tart sokáig, mert hol a közösség nyomására, hol az események alakulása folytán eljön az a pillanat, amikor a jó szándékú ember sem tud már segíteni, vagy a többséghez hasonlóan ő is kifordul önmagából.
A regény komplexivitását erősíti továbbá, hogy számos olyan sajátosságról ejt szót, ami meghatározója volt az adott időszaknak és konfliktusnak, lehetetlen mindegyiket egy ismertető keretében felsorolni, a figyelmes olvasó mindenképpen fel fogja ismerni ezeket a korjellemző részleteket. Az elmondottak mellett azonban mindenképpen említést érdemel az az epizód, amely a nemzetközi közösségnek, azon belül is a nemzetközi sajtónak a kialakult helyzethez való álszent hozzáállásáról árulkodik.
„Amer elmagyarázta nekem, hogy Jašar külföldi újságíróknak dolgozik.
Az operatőrök fedezékbe helyezkednek, úgy, hogy lássák a hidat.
Jašar pedig, amikor jeleznek neki – mint egy színész – átmegy a hídon.
Amikor meglátják, a mesterlövészek minden irányból lőni kezdnek.
Jašar pedig, mint egy balett-táncos, ugrál és kikerüli a golyókat.
Így a külföldi újságírók pazar felvétellel tudnak szolgálni a televíziójuknak.
Jašar pedig megkapja a pénzt.
És akkor ezzel a pénzzel szökik mindenki elől, aki el tudná tőle rabolni.”
Az ágyú forró volt szembesülésre késztet. Az ember totális lealjasodásához vezető háborús állapotok ábrázolása révén tükröt tart a szemben álló felek, az alvó mítoszokat felébresztő nemzeti vezérek, a hirtelen fellángoló nacionalizmust egyéni meggazdagodásra felhasználó háborús nyerészkedők, a ránk és a mindenkori másikra jellemző tulajdonságok számbavételével önnön identitását megfogalmazni igyekvő egyének elé. A megdöbbentő megállapítást ezzel kapcsolatban a regényben a segítőkész bosnyák asszony mondja ki: „Engem ebben a háborúban a tieitek nem leptek meg. Tőlük nem is számítottam ennél jobbra. Az lepett meg, hogy az enyéim semmivel sem jobbak. Ezt a mostani háborúig nem tudtam elhinni.”
Az önmagammal való szembesülés lehet a történet meghökkentő lezárásának is az egyik lehetséges olvasata. A felütéstől kezdődően mindvégig lehengerlő regény a legnagyobb durranást ugyanis a befejezésre tartogatja, amikor az addig néma kisfiú végre megszólal, és beáll a sorba. Cselekedete sokféleképpen értelmezhető: lehet a személyes bosszú végrehajtásának megnyilvánulása, motiválhatja a valahová tartozás igénye, nem kevésbé szimbolizálhatja az áldozati szerep levetkezését. Bármelyik magyarázat mellett is foglalunk állást, az elbeszélő hős tette pszichológiai téren erősen összefonódik a háborús tapasztalattal, amiből kifolyólag az esetleges asszociációs többletjelentések csakis ennek a tapasztalatnak a függvényében vizsgálhatók.
