Nem tudom miért, de az október 5-i tüntetések és demokratikus változások huszadik évfordulójáról töprengvén valamiért egy két héttel ezelőtti beszélgetés emléke futott át az agyamon. Montenegró, kora reggel, tengerparti sétány, süvít a Jugo, így alig hallom, hogy valaki utánam kiált. Egy kedves, régi ismerős. Válaszolva kérdésemre, hogy hogyhogy itt, hiszen tavaly júliusban még az USA-ba, vagy legalább Németországba készült, közli velem, hogy az nem jött össze, de nem is bánja, hiszen időközben a választásokon a „pártja” nyert, így most majd lesz jobb munkája. Persze a húsz évvel ezelőtti szerbiai történések és az idei montenegrói választások között talán csak éppen az a párhuzam, hogy a lakosság egy tetemes hányadának a társadalmi körülmények okán való, több évtizedes elégedetlenségét követően a korábbihoz képest „bűntelen” politikai tömörülés kerekedett felül – egyik helyen a választási visszaélés miatt kezdődő utcai tüntetések által, a másikon békés úton –, mégis, nem hagy nyugodni a gondolat, hogy a szerbiai rezsimváltás sikertelenségének egyik oka éppen az, hogy a politikum és a társadalom egy jelentős része prédaként éli meg a hatalmat és az állami intézményrendszert. A hatalomváltás megtörtént, a szemléletváltás azonban elmaradt.
Slobodan Milošević csupán egy név volt. Szimbólum. Szerbia történelme egyik legcsúfosabb korszaka történéseinek a mozgatórugója, a teljes gépezet egyik legfontosabb, de nem egyetlen alkatrésze. Háború, mélyszegénység, korrupció, az ország kirekesztettsége, a törvények, valamint az erkölcsből táplálkozó íratlan szabályok szemérmetlen megszegése, nepotizmus, bűnözés, a fiatalok elvándorlása – a teljesség igénye nélkül ezek voltak a jelenségek, amelyek ellen akkor sokadszorra fellázadtak a szerbiai polgárok. A korábban megtartott elnökválasztás eredményének a megmásítása csupán ürügy volt. Nem Slobodan Milošević volt a lényeg, de nem is Vojislav Koštunica, vagy a DOS pártjai. Az emberhez méltó jelenért és jövőért vonultak utcára az emberek, rábízván a hatalmat azokra, akikről azt hitték, hogy képesek lesznek átalakítani a rendszert.
Hol tartunk húsz évvel később? Amikor Szerbia aktuális „kórképéről” van szó – az esetek többségében a továbbra sem lezárt európai uniós csatlakozással kapcsolatban –, elsősorban a korrupciót, a szervezett bűnözést, továbbá az igazságügyi rendszer reformjának az elodázását, a jogállamiság alapelveinek a megszegését és a szólásszabadság hiányát említik kezelendő tünetként, míg a hazai társadalomkutatók mindemellett a nepotizmust, az elvándorlást és a szegénységet is kiemelik. Az akkori és a mai felsorolásból szinte csak a háború szó hiányzik, azzal, hogy bár Szerbia valóban nem háborúzik egyetlen országgal sem, az államvezetés a szomszédos országokkal kapcsolatos retorikája vagy magatartása továbbra is gyakran keserű szájízt hagy maga után. Az államfő Aleksandar Vučić, előtte Tomislav Nikolić töltötte be ezt a tisztséget, Ivica Dačić a külügyminiszter, Aleksandar Vulin a védelmi tárcát vezeti, de az sem rendít meg már senkit, ha olykor jogerősen elítélt háborús bűnös tart előadást felsőoktatási intézmények hallgatóinak, vagy szintén jogerősen elítélt háborús bűnös szít továbbra is gyűlöletet a parlamentben.
Hogy miért volt sikertelen október 5-e? Egyesek szerint azért, mert elmaradt október 6-a. Mások szerint az akkori új hatalmi pártok hataloméhségének az okán. „A hatalom nem szakította meg az állami struktúráknak a politikai pártokkal, illetve a pártérdekekkel, valamint a rendőri struktúrákkal való összefonódását. A választásokat követően a pártszolgák szinte megrohamozzák a köztulajdont és a közjavakat. Ennek okán mélyreható reformokra van szükség, ellenkező esetben az aktuális hatalmat is eltávolítja a nép. Egyelőre nem tudni, hogy melyik politikai tömörülés mutat hajlandóságot ennek a lépésnek a megtételére, mert úgy tűnik, hogy mindannyian igencsak jól érzik magukat ebben a rendszerben” – nyilatkozta Vesna Pešić 2005-ben, a rezsimváltás ötödik évfordulójának alkalmából, de ez a helyzetelemzés akár tegnap is elhangozhatott volna.
A korábban az október 5-e szimbólumaként megélt pártok többsége, ám a Demokrata Párt mindenféleképpen, nem a társadalom gyökeres, a demokratikus értékekkel összhangban történő átalakításának, vagy a társadalom politikai érettsége pallérozásának, hanem a hatalommal, továbbá a polgárok bizalmával és reményeivel való visszaélés, valamint a kizsákmányolás és a lehetőségek elszalasztásának a szimbólumává vált. A DP és az akkori hatalmi pártok többsége nemcsak október 6-át, illetve az állami intézményrendszer struktúráinak az átszervezését, valamint megtisztítását mulasztotta el, hanem megfeledkezett az ellenlábas szavazóiról, hozzájárulva ezzel a valamikori, az időközben éppen általa tisztára mosdatott és elfogadtatott politikai pártok későbbi hatalomra jutásához, másrészről pedig tovább fokozta a társadalom polarizáltságát, ami szintén a múltbéli árnylények visszatérését segítette.
„A szerbiai társadalomban mélyen gyökeret vetett az európai értékekkel szembeni elutasítás. Ezeket az ősöreg tendenciákat Milošević csak felélesztette a nacionalizmussal és a háborúkkal, majd politikájának és a nemzeti identitás eszközévé tette. Itt senki nem éli meg vétségként, ha a politikusok és a hatalomgyakorlók különböző privilégiumokat élveznek, a versengésre, a legjobbak megjutalmazására támaszkodó rendszert viszont a többség nem tudja elfogadni. Azért vagyunk mindannyian sikeresek, mert senki nem verseng a másikkal. Ebben gyökerezik a polgárok passzivitása. Az egyénnek nincsen önbecsülése, ebből adódóan pedig bátorsága sem, hogy fellázadjon, ehelyett inkább a hatalomgyakorlók előtt hajbókol. Ez a lomhaság a politikumnak is jellemzője. A politikum nem kellőképpen dinamikus. Ma, öt évvel a demokratikus változásokat követően, felmerül a kérdés, hogy vajon minek az ellenzék, és a formálisan ellenzékből politizáló DP miért ennyire rosszul szervezett” – fejtette ki az előbb említett interjúban Vesna Pešić. Ismétlem, tizenöt évvel ezelőtt.
