A gép szemén keresztül kukucskálni, itt kezdődik a képkészítés rítusa. Ahogy létrejön a fotós és a gép pillanatnyi szimbiózisa, ahogy önmagát kínálja fel a látvány, miközben komponálódik a kép, ahogy sűrűsödik az idő, és apránként kiüresedik a tér, hirtelen megy végbe az átlényegülés. A valóság leképeződése ötvöződik a virtuális valósággal. Bár a szándék adott, a gép kattanásának pillanatában elvész az ellenőrzés a folyamat felett. Marad az utólagos önigazolás. A gondolatokkal való szembesülés. A felvetődő dilemmák. A rítus végére összeálló kép. A papír síkjára itatódik át, ami a látvány elé tolakodott az exponálás pillanatában. Érzékekkel játszó tükörcsel. Valami másodlagos. Puszta reflexió. Reprezentálni, interpretálni vagy illusztrálni? Szubjektivizálni. Önmagunkon átszűrve fogalmazni meg az időt.
(Fotó: Dávid Csilla)
*
Ez egy sajátos utazás. Nem a valahová való eljutás a cél. A látszólag semmibe révedő tekintet is valamire rögzül. Nézek. Látok. Az út, a tudat pillanatképei maguktól exponálódnak agyamban. Izgalmas és misztikus az idő végtelen folyamatából kiragadni egyetlen intervallumot. Elkapni a lényegest. Az egyszerit. A nem reprodukálhatót. Átmenteni a tárgyiasult világot a formai világba. Formába önteni az érzetet, amit kelt a nézés. Befogadni a fényérzékeny, örök valóságba. Időtlenné, méltóságteljessé, fennköltté tenni a pillanatot. Az időt kimerevítő kézmozdulat nyomán a látvány múlttá válik, matériává, tapinthatóan porózussá. Mágikus, ahogy lassan telítődik fénnyel a papír.
