Test és lélek – Dank Agáp – a nemzet önmagának szolgáltat igazságot – az örökmécses
,,A sírhely a köznép előtt ismeretlen maradt, jó ideig az emlékezésnek semmi jele sem volt. Valami bizonytalan vélekedés mégis lehetett a köztudatban, mert tíz év múlva, 1859-ben, a vértanúság napján Magyar Lajos álnév alatt, de gróf Batthyány Lajos emlékére gyászmisét mutattak be a ferenciek templomában. Ezen az egyetemi ifjúság fekete, magyaros ruhában jelent meg. Csak az 1867. évi kiegyezés után három évvel vetődött fel az igény, hogy exhumálják Batthyány testi maradványait.”
,,Az aradi Szabadság-szobor, a szobor alsó körívében látható aradi vértanúk domborművével azonban mély, vérszagú bűzös tapasztalat birtokába kerültek. Emlékeztette őket arra, amire 1848/49 után soha többet nem került sor, és ami annak ellenére, hogy mély, vérszagú és bűzös tapasztalat volt, a legnagyszerűbb is volt, ami különböző meggyőződésű, felekezetű, anyanyelvű és elköteleződésű embereket összekapcsolhatott.”
Ennyit vállaltam magamra a magyar múltnak ezen napja kapcsán, a mondatok, mint egy bukdácsoló kacsa, kicsit a víz alá, aztán újra a fény felé fordulnak. Az idézet félreérthető. Pontosabban úgy is érthető, hogy az aradi tizenhárom volt különböző meggyőződésű, felekezetű, anyanyelvű és elköteleződésű. Ami részben igaz. A felekezet és az anyanyelv. Azonban a meggyőződés és az elköteleződés. Az legalább annyira adja az embert, ha nem jobban. Van, hogy jobban. ’48-ban jobban, ezért ’49. október 6-án mindent elvettek, amit csak az élettel el lehet venni. Anyanyelvet, felekezetet. Próbálták a meggyőződést és elköteleződést is elvenni, csak az nem ment. Mivel az tovább él a testnél. A kéznél, ami keresztet vet, a nyelvnél, ami szavakat formál.
Az idézet nem az aradi tizenháromról szól, hanem a városnak a Szabadság-szoborral összekapcsolódó sorsáról – az évek terhe alatt. A városról, ami egy emlékműben nézegette magát. Mást látott benne 1890-ben, 1925-ben, 1999-ben és 2004-ben.
(– Hányan vannak az aradi vértanúk?
– Tizenhárman.
Töprengő arckifejezés. Érdekes. Azt hittem, többen. A tekintetem az ágy mellett heverő könyvekre téved. Felhorgadok.
– Akkor minek kérdezed?!)
A környező települések, falvak vásárainak egyikén vettem meg azt a két kötetből álló lila – rém ronda – könyvet, aminek Az aradi vértanúk a címe, abból jól el lehet tájékozódni.
Nem tudom, szükséges-e tájékozódni. Vagy az kegyeletsértő? Nem tudnám eldönteni, összefacsarodik a szívem, ha rágondolok, voltak nagyszerű emberek, akik a meggyőződésükért az életüket adták. A szabadságért, mondjuk.
Alig merem leírni. Mintha fellengzős volna vagy dehonesztáló, nemzetieskedő vagy groteszk – életet adni a szabadságért! Meggyőződésből.
Pláne.
Akkoriban vagy az élet volt más, vagy a szabadság. És a meggyőződés is jelentett valamit, amiről tudták, micsoda. Bele is haltak. Jobb nem tudni – mondja a nép. De akkor volna nemzeti emléknap?
Tájékozódni az aradi vértanúk kapcsán. Nem történészként, hanem olvasóként, kíváncsiságból. Számokhoz igazítani a hősiességet. Micsoda kegyetlen álláspont!
Ha nem október 6-án végeztek ki valakit, hanem mondjuk augusztus 22-én, és viselkedése nem hősies, hanem nagyon is emberi (esendő), akkor mit tegyünk az emlékével?
Nem meggyőződésből szolgáltam, hanem azért, mert szegény voltam – hazudott, a rongyos életét, hogy mentse.
Emléke?
(Egyezzünk meg abban, hogy ezentúl őrizzük. A mártírhalált is erősíti a közös megélés. A kivégzés közösségi élménye? A magányos kivégzéssel mi van? Amikor remegve és fogvacogva. Azt is őrizzük. Az esendők nagyobbítják a tizenhárom büszkeségét. Van, amit nem tudtok, pribékek. Csizmátokra loccsan a pezsgő, azt hiszitek, befejeztetek valamit.)
A Szabadság kávéház lett volna egy fontos úti célom a Ferenciek tere mellett, amikor regényszinten foglalkoztatott a hősiesség, hősiség, mártírhalál, szabadság és magányosság viszonyrendszere – kavargó gondolatfoszlányokat próbáltam egymás mellé pászítani, több-kevesebb sikerrel. Kevesebb, mint több. Éreztem, hogy ebből nem lehet jól kijönni, azonban nem kijönni akartam, hanem megérteni, merőben más nézőpont.
Az aradi Szabadság-szobor, ami az aradi vértanúk emlékét őrzi, az én fejemben szorosan összekapcsolódott a Ferenciek terén lévő templommal.
(,,A megbeszélés szerint az egyszerű fenyőfa koporsóba helyezett holttestet lovaskocsira helyezték, és éjfél után a pesti ferences templomhoz szállították, ahol szertartásos ruhában Dank Agáp házfőnök atya egy szerzetes testvérével várta. A templom főkapuján keresztül az altemplomba vitték, ahol a Mária-oltár alatti részen, az alsó sírüregben helyezték el. A cselekmény veszélyessége miatt mindez a legnagyobb titoktartással történt. Erre vall, hogy a sírüreget lezáró márványlapra csak a megholt nevének kezdőbetűit vésték: G. B. L.”)
Erről azonban nem volt lehetséges írnom anélkül, hogy föltérképezem magamnak a helyet, ahol Magyarország első miniszterelnökét kivégezték. Mindenki tudja, hogy a Batthyány örökmécseshez kell elmenni. Elmentem. Néztem az aszfaltot, az autókat, hallgattam az esőt, bámészkodtam. Valami kőizében növények szomorkodtak, nem törtettem át, hogy közelebbről is megnézzem. Sem a növényeket, sem az örökmécsest.
Padot nem láttam, egyébként sem ültem volna le, csak megszoktam, hogy emlékművek/jelek környékén vannak padok, ez ilyen szokás, vagy mi. A Batthyányi örökmécsesnél mindenesetre nem voltak padok.
Beslisszoltam a Szabadság Kávéházba, onnan méregettem az örökmécsest meg a métereket, amennyit meg kellett tenni a holttesttel, hogy eltemethessék.
Ha igaz, akkor nem is vitték azonnal a templomba, hanem előbb a józsefvárosi temetőbe, ahol kiásott gödör várta – félrevezetés céljából. Akarták volna a pribékek, hogy a Rókus kórház halottasházából valami közös sírgödörbe temessék a kórházi szegény halottakkal, hogy kilétének minden nyoma elvesszen.
Nem is volt első felelős magyar miniszterelnök. A testtel együtt a történelem lapját szétlőni. A lélek és a szellem úgyis gyatra, ha kényszerítik, feladja és felejt. Különb nemzeteknél is – gondolták a pribékek. Nem számoltak Dank Agáppal.
Számolom a métereket, lépésekben, fejben. A hősiesség és bátorság, akárcsak az emlékezet, számokban kifejezhető, mérhető, ha van bennünk kedv, hogy nekiálljunk számolgatni. Nem kegyetlen álláspont, bár tagadhatatlanul van benne kíváncsiság. Meghatódottság és kíváncsiság, zavart tisztelet.
A Szabadság kávéház 1902-ben nyílt, tíz évvel azután, hogy lebontották az Újépületet, aminek udvarán kivégezték Gróf Batthyányi Lajost. Az első miniszterelnököt. Éppen ott lőtték agyon, ahol az örökmécses áll. Körülötte valami kőizében növények szomorkodnak, padok nincsenek, viszont a kávéház neve – zum trucc – Szabadság.
Érdekes nekem, amit látok. A huszonegyedik században, százhatvan évvel a kivégzést követően. Semmi külön odafigyelés.
Azért ezt megjegyzem magamnak.
Ilyen az emlékezet. Ilyen az emlékezet? Kókadt, hanyag, félvállról. A hétköznapok emlékezete repedezett aszfalton.
Ha pillanat van, akkor a repedezettséget eltünteti a tömeg. Betölti a talpával, demonstrálók, felvonulók, tüntetők, szabadságot akarók. Olyankor mindenki odavonul, beszédek.
Valami módon bele akarom fogalmazni a nap elnevezésébe gróf Batthyány Lajost. Az Aradi vértanúk emléknapja nevébe. Nem tudom ennek az okát, talán, hogy ne legyen egyedül. Vagy az aradi vértanúk ne legyenek egyedül. Olyan eldönthetetlen.
(Talán az aradiak ne legyenek egyedül. Meg mi ne legyünk egyedül. Nem?
Hiszen nekünk van szükségünk a grófra, azért van úgy, hogy ha komoly pillanata van a nemzetnek, ott gyülekeznek. Beszédek. Betakarják a lábak az aszfalt repedéseit. Hétköznapokon kőizékben fonnyadt virágok. Már több mint két évtizede, hogy rendszerváltás volt.)
Az aradi vértanúk kivégzésének napja 2001 óta nemzeti gyásznap – És gróf Batthyányi Lajos. Mindig mondjuk. Gróf Batthyány Lajos első felelős magyar miniszterelnök és az aradi vértanúk kivégzésének napja – egy kötőszó az emlékezet malterja.
De azért szégyen – gondolom magamban öt-hat évvel korábban a Szabadság kávéházban üldögélve és fejemben a Ferenciek terén lévő templomig szükséges méterekben kifejezhető lépéseket számolva –, hogy csak ez a néhány kőizé, benne hervadó növények, se egy pad.
(– Mióta áll itt az örökmécses? Töprengek.
– Megvallom, fogalmam sincs. Azt, hogy mikor temették újra, jól tudom. A jeltelen sírtól megmentett testhez szabott évszámokat ismerem. A lékekhez, a szellemhez kötött évszámokat, a közös emlékezet jelének felállítási idejét, ami körül most szomorú kőizékben még szomorúbb növények, nem.)
Az Újépületet 1897-ben bontották le. Gróf Batthyány Lajos akkor már huszonhét éve méltó nyughelyén. Pest városa és a polgárság vállalta ennek áldozatát. Miből van a türelem, amely huszonegy évig vár arra, hogy exhumálja és eltemesse első felelős miniszterelnökét. Elegáns megoldást találva, hogy ne kerüljön szóba a király felelőssége. A tyúkszem néha fontosabb mint az erkölcsi felelősség. A tyúkszemre ha rálépünk, bonyolódik az életünk, kioktatás, leckéztetés, gulaschnál többet akarni?! Erkölcsi felelősséget ha nem emlegetjük:
,,Pest városa és a polgárság vállalta a nyilvános temetés megrendezését és ennek anyagi áldozatát. A Kerepesi úton már meglévő temetőben Schickedanz Albert tervei alapján felépített impozáns mauzóleumban kapott az ország első miniszterelnöke méltó nyughelyet vértanú halála után 21 évvel.”
Nem egészen így történt, hiszen 1870-ben egyszerű márvány üregben helyezték örök nyugalomra az első miniszterelnököt, Schickedanz Albert tervei alapján a mauzóleum 1874-ben készült el.
Azonban a hely, ahol megölték, ahová most bámulok innen, a Szabadság kávéház eső áztatta ablaka mögül, még nagyon sokáig jeltelen maradt. El is feledhették volna. Nem? Az évek múlásával lassúbbodik a rajongó tisztelet. A Batthányi örökmécsest végül1926-ban avatták fel. Amit 1909-ben felállítottak, azt nem sokkal később elbontották. Újra másfél évtizednek kellett eltelnie, mire megjegyezhettük a szót.
Batthányiörökmécses. Batthyány, örök, mécses. Majdnem kifutottak az időből. Amikor 1926. október 6-án fölavatták, jelen volt a még utolsó, élő honvéd is. Az újratemetés napján:
,,Az Újépület oldalában, a miniszterelnök kivégzésének színhelyén, azon a helyen, hol Batthyány térdelt, a fasor egyik fájára egy babérkoszorút, a másikra egy gyászfátyollal bevont nefelejcsfűzért illesztett egy ismeretlen kéz. A babér felett egy kis olajmécs lobogott. Ez az egyszerű, de jelentős dísz a katonai laktanya oldalában még sokáig látható volt. Senki nem akart, vagy nem mert hozzányúlni. Elgondolkodtatóan hosszú idő telt el azonban, míg a kivégzés emlékhelyén 1926-ban végre felállították a Batthyány örökmécsest.”
Ülök a Szabadság kávéházban, számolom fejben a métereket. Viszik, cipelik a holttestet, az első magyar miniszterelnököt. Három órán át otthagyták az Újépület udvarán, elrettentésül. Hevert a holttest, a grófi test, mint a haza, nem lélegzett. Aztán cipelték a Rókus kórházba. Vagy kordén túrták. A nem lélegző hazában, lélegzetüket visszafojtva cselekedtek, akikben volt bátorság.
De közben eltelt hetvenhét év. Gróf Batthyányi Lajos, első felelős magyar miniszterelnök kivégzésétől addig, hogy örökmécses álljon a helyen, ahol teste összerogyott, lélegezte elszállt, hetvenhét évnek kellett eltelnie. A kiegyezéstől ötvenkilenc évnek. Nem kapkod a magyar. Nem lehet rá mondani, számolgatok a Szabadság kávéházból bámulva a repedezett aszfaltot, a kőizékben ázó növényeket, se egy pad.
Mostanában is járok arra. Ha Budapesten vagyok, mindig. Van pad, leülök. A Szabadság kávéház helyén Liberte Grand Cafe.
A padon ülök. Arra gondolok, sajnálom a Szabadság kávéház nevét. De nem annyira, mintha nem lenne pad az örökmécsesnél.
Egyszer talán odajutunk, hogy megérdemeljük áldozatát. Szájából elszálló utolsó lélegzetét. Már van pad, ahol ezen eltöprenghetünk.
