Négylábú kedvenceink, a macskák, már évezredek óta élnek mellettünk, a mindennapjaink részét képezik. Olyan teremtmények ők, amelyek úgy váltak az ember társává, hogy közben megtartották függetlenségüket és mérhetetlen szabadságigényüket. Bár a fajra jellemző alaptulajdonságok közösek, a macskák külön egyéniségek, és értik a módját annak, hogy az ember–macska viszonyban ők legyenek a domináns fél. Nem fogadják el feltétlenül az egymás mellett élés szabályait, legfeljebb alkalmazkodnak hozzánk, de igényeiket, szeszélyeiket, vágyaikat a szabályaink fölé helyezik. Vadság és szelídség, kedvesség és szilajság, ragaszkodás és távolságtartás jellemzi őket. És valamiféle delej, amellyel rabul ejtik az embert, szinte vágyunk a macska közelségére. Egy bársonyos szőrű, doromboló négylábú el tudja feledtetni velünk a mindennapi nyűgöket, megnyugszunk a békés állatot simogatva.
Telitalálat volt Ceyda Torun, török rendező részéről, hogy Kedi című, tavaly megjelent filmje hőseivé őket, a macskákat tette meg, s az egymást követő epizódokból álló, bő egyórás alkotásában egy-egy utcai macska történetén keresztül mesél Isztambulról, és a benne élő emberek mindennapjairól. Sajátos, kettős szemszögből láttathatja így a misztikus, török várost, ember és állat, urbanizáció és természet, múlt és jelen kettősségére összpontosítva.
Kiderül az egymást követő, dokumentumfilmekre emlékeztető történetekből, hogy az isztambuliak szemében a város macskái egyben a város szimbólumai is, hiszen a macskák több ezer éve élnek Isztambulban, látták impériumok felemelkedését és bukását, a város bukását és felemelkedését, és bár sokan gondoskodnak róluk, zömében gazdátlanul élnek. A kóborló, vadászó, sétálgató, napozó, hízelgő vagy épp bandázó macskák hozzátartoznak az utcaképhez, s az ő sorsuk, illetve a hozzájuk való viszonyulás a körülöttük lévő világról, az emberekről is árulkodik.
Ahogy pereg a film, úgy tárul fel előttünk a mai Isztambul, egyszersmind a múltjáról is hallunk, és a feltételezett jövője is szóba kerül. Mindennek természetesen a macskákhoz is köze van. Azaz a ma ott élő macskáknak, az őseiknek, és a majdani utódaiknak is, ha lesznek, Ceyda Torun filmjében ugyanis az isztambuli kóbor macskák jövőjét a városiasodástól, a város terjeszkedésétől teszi függővé. Arra hívja fel a figyelmet, hogy az eltűnő zöldövezettel, a beépített gyümölcsösökkel, kertekkel megszűnik a négylábúak élettere, nem marad egy talpalatnyi föld sem, ahol az állatok elvégezhetnék a dolgukat, s ahol meghúzhatnák magukat. A város hajdani „honfoglalóinak”, a világ minden tájáról kereskedőhajókon érkező macskáknak az utódai immár aligha tudják betölteni azt a szerepet, amit sok éven át betöltöttek az isztambuli macskák: egér- és patkányfogók voltak, vadászatukkal álltak az ember, a város szolgálatában. Manapság azonban már vegyi anyagokkal irtják a rágcsálókat, a macskák pedig ellátásra szorulnak. Sok helybéli lakos gondoskodik a kóborló állatokról, egyesek saját háziállatként tekintenek egy-egy cirmosra, etetik, állatorvoshoz viszik őket, s olyan emberek is szót kapnak a filmben, akik elmesélik, hogy súlyos betegségekből gyógyultak ki azáltal, hogy oltalmukba fogadtak macskákat. Ez a gesztus persze az emberi lélekről vall elsősorban, hisz jót tesz, akár terápiás is lehet a tudat, hogy gondoskodhatunk valakiről, valamiről. Ez a lelki töltet Ceyda Torun filmjének nagy erőssége, hiszen a rendezőnő azonfelül, hogy lenyűgöző városképeket sorjáztat, és sajátos emberi és állati sorsokat mutat be – a boldogság keresésére és mibenlétére összpontosít. Egyik alanya, egy idős férfi, a filmben meg is fogalmazza, amit a rendezőnő alkotása első percétől sejtet: a madár, a virág és a macska a boldog élet fokmérői, és hogy mindazon emberek, akik meglelik e teremtményekben a szépséget, a saját életüket is másképpen, magasabb érzelmi töltettel képesek élni. A filmben megszólaló emberek a török város mindennapjaiból kiemelt hordárok, kocsmárosok, halászok, boltosok, kofák, akik egyetértenek abban, miszerint függetlenül attól, hogy a macskák imádottak, gyűlöltek vagy elhagyatottak, mindenki életének a részét képezik, és eltűnésükkel a város elveszítené egyik jellegzetességét. Az utcákon jövő-menő négylábúak nélkül az isztambuli élet már nem lenne ugyanolyan, mint korábban volt.
Ceyda Torun: Kedi – Isztambul macskái című filmje sokoldalú alkotás. Amellett, hogy egy ízlésesen megkomponált, egyedi és eredeti városi imázsfilmnek is tekinthető – hiszen bejárja Isztambul jellegzetes helyeit –, lakóinak mindennapjairól, gondolkodásmódjáról, világlátásáról is vall, és megnyerő módon örökít meg egy eltűnőben lévő világot, ugyanis a belváros képének megváltozásával eltűnnek a terek, ahol még egy nagyvárosban is kapcsolódhat egymáshoz ember és természet. Felveti a kérdést, hogy mennyire élhető az efféle város, és hogy vajon nyer-e a társadalom annyit a folyamatos városépítés, városfejlesztés által, amennyit veszít a természetes környezettől való eltávolodással.
