Mladen Šarčević oktatási miniszter (a képen) a közelmúltban állítólag minden oktatási intézményt arra utasított, hogy a 65 évnél idősebb kollégák számára állítsák ki a nyugdíjaztatási végzést. Az oktatási miniszter a nemrégiben elfogadott új oktatási kerettörvény rendelkezéseire hivatkozva utasította az iskolákat a 65. életévüket betöltő munkavállalók nyugdíjaztatására. Az utasítás következményeként országszerte legalább 900 munkahely üresedhet meg az oktatási intézményekben, és állítólag főként az iskolaigazgatókat érinti.
Helyeslem az oktatási miniszter döntését. Több okból is egyetértek az utasítással, annak ellenére, hogy a sokszor közkedvelt, kiváló és a tapasztalt pedagógusok, illetve iskolaigazgatók távozásával biztosan szegényebb lesz az ország oktatási rendszere. Viszont aki már betöltötte a 65. életévét, az a több évtizedes munkájával kiérdemelte, hogy nyugdíjba vonuljon. Megért a nyugdíjra testileg és szellemileg. Ezzel senkit nem akarok megbántani, sőt, ellenkezőleg, elismerem a több évtizedes teljesítményét a tanügyben, amit bizony nagy kihívásnak és nehéz munkának tartok. Jómagam is tanítottam iskolában, és jól tudom, ha valaki pedagógusként eredményesen akarja végezni a munkáját, akkor azért nap mint nap keményen meg kell dolgoznia. És a siker soha nem garantált, a kemény munka ellenére sem.
Miért értek egyet a 65. életévüket betöltött pedagógusok nyugdíjaztatásával? Egyrészt azért, mert a nyugdíjba vonulásukkal a fiatal tanároknak adnak lehetőséget, hogy munkába álljanak és próbára tegyék magukat. Hiszen a fiatalok lendülete és rugalmassága, valamint a generációs különbségekből adódó újszerű világlátás és életszemlélet, sokszor jobban szolgálja a diákok érdekeit és ismereteinek bővítését, mint az évtizedes és megcsontosodott pedagógiai gyakorlat. Másrészt, azzal, hogy a fiatalok esélyt kapnak a munkavállalásra, lehetőségük nyílik, hogy megteremtsék a saját egzisztenciájukat, családot alapíthatnak és gyereket vállalhatnak. Ez utóbbi a diákhiány miatt nemcsak a tanügy, hanem az elöregedő lakosság és az elvándorlás miatt az ország egészének érdeke is. Harmadrészt, az a pedagógus, aki a tanügyben végigdolgozta az életét, és a nyugdíjba vonulás után is jó egészségnek örvend és életerősnek érzi magát, foglalkozhat mással is. Biztosan van családja, gyereke és unokái, akikkel sokkal többet foglalkozhat a megszaporodott szabadidejének köszönhetően. Ez pedig legalább olyan fontos életfeladat, ha nem fontosabb, mint az új generációk oktatása az iskolában. Hiszen tehermentesíti a gyerekei családját és felejthetetlen perceket tölthet el az unokáival. Viszont, ha a nyugdíjba vonult pedagógusnak nincs családja, gyermeke és unokája, attól még ezerféle dolgot tehet. Megvalósíthatja beteljesületlen álmait, új dolgokkal ismerkedhet meg és a köz javára válhat különféle szervezeteken keresztül, vagy egyszerűen csak jól érezheti magát a saját bőrében. Azok a nyugdíjas pedagógusok, akik viszont már belefáradtak a munkába és az egészségük sem szolgálja őket a legjobban, ők viszont tényleg megérdemlik a pihenést. És szerintem ez az élet rendje, ami a változáson alapul, mert nem csinálhatjuk 65–66 évesen azt, amit 30-as és 40-es éveinkben tettünk, és ezt mindenkinek el kell fogadni, még a nyugdíj ellen ágáló pedagógusoknak is.
