László király 1083. augusztus 20-án pápai engedéllyel, a magyar püspökök, apátok és előkelők jelenlétében oltárra emeltette, vagyis szenté avattatta Istvánt, Imrével és nevelője, Gellért csanádi püspök földi maradványaival együtt. István szentté avatása különleges volt abban a tekintetben, hogy ő volt az első hitvalló uralkodó Európában, akit nem mártírhalála miatt, hanem kizárólag hittérítői-uralkodói erényei alapján mint népének apostolát, az egyház megszervezőjét és zarándokok pártfogóját emelték a szentek sorába.
A magyar királynak egyházra, a magyar egyháznak szentre volt szüksége. Istvánnak és kortársainak szentté avatása így politikai tett is volt: László ezzel ország-világ előtt jelezni kívánta, hogy Magyarország a Szent István halála óta eltelt évtizedek súlyos kül- és belpolitikai megrázkódtatásai után is keresztény ország maradt, amelynek királya Szent István politikáját folytatja. Kérése szerint avattassanak szentté azok, akik a XI. sz. első felében a keresztény hit meggyökeresztetésében élen jártak. A szentté avatásra egy kisebb és egy nagyobb legenda készült, összefoglalva a nagy király életművét, amelyekkel később Kálmán király nem volt elégedett, és politikai meggondolásból Hartvik püspökkel újabb legendát íratott. Egyébként Kálmántól számítható igazán az István kultusz kezdete, ő volt az első, aki a szent királyt követve a székesfehérvári bazilikában temetkezett.
László egyik jelöltje a csanádi püspökségben már szentként tisztelt Gellért püspök volt, a másik az ugyancsak tisztelt István király. Az egész egyházra kiterjedő érvényű avatáshoz pápai és zsinati jóváhagyás kellett, a püspökök ugyanis a XIII. századig még avathattak szenteket, de ez csak saját egyházmegyéjükre volt érvényes. Lászlónak a pápához kellett fordulnia, VII. Gergely pápa azonban mással volt elfoglalva, farkasszemet nézett a néhány éve éppen nála Canossát járt IV. Henrik hadaival, amelyek a Tiberis jobb partján táboroztak. A csanádi püspökségben már szentként tisztelt Gellért rögtön szabad jelzést kapott, vértanúként ugyanis eleve ideális jelölt volt. Nem úgy István király. Aki mellett csupán a világi tekintélye állt, hiányzott életéből a szent életűek ismérve, a csodatétel. A valószínűleg éppen a pápához való felterjesztés okán íródott nagyobb István-legenda is csak két csodagyanús esetet tudott összehozni: megjövendölte a besenyő támadást, és imájával visszafordította Konrád császár hadait. Annak ellenére, hogy mindez a szorult helyzetben lévő, László támogatására számító, így őt megharagítani nem akaró VII. Gergelynek is kevés volt a csodához, Lászlónak küldött levelében – nevek említése nélkül – mégis engedélyezte azoknak a szentté avatását, akik „Pannóniában a hit magvát elvetették”. Követe útján azonban megüzente, hogy István szentté avatása természetesen lehetséges. Maga Szent László vezette Szent István tetemének ünnepélyes fölemelését, vagyis a szentté avatás szertartását, amikor a holttestet az eredeti sírból fölemelik, és díszes koporsóban új helyre temetik. A fölemelés során számos gyógyulás, csoda történt, amelyeket az előítéletektől mentes történetírás is rendkívüli eseményekként tart számon. Valamivel később következett Csanádon Szent Gellért oltárra emelése, majd Szent Imréé ugyancsak Székesfehérvárott, s végül két szerzetes, a zobori remeték, András és Benedek szentté avatása.
Az eredetileg tisztán vallási ünnepnek világi tartalmat is adott, illetve jelentőségét emelte, hogy a középkori királyok ekkor tartották Székesfehérvárott a törvénynapokat, amikor is személyesen meg lehetett előttük jelenni. A kialakuló Szent István-kultusz a magyar államiság különféle területein élt tovább: István személyéhez kapcsolódtak a koronázás törvényességét biztosító szabályrendszer elemei; különös jelentőséget tulajdonítottak a Szent István ünnepén tartandó kormányzati és törvénykezési gyűléseknek; István feltételezett intézkedéseit minden jog forrásaként tisztelték, és ki-ki a maga törvénykezését igyekezett Szent István rendelkezéseire visszavezetni. István tisztelete nemsokára elterjedt az ország határain túl is egyrészt a bajor hercegi házzal való házassági kapcsolata következtében; másrészt a többi között a bencés rendnek tett kiváltságai által egyes ereklyéi is feltűntek Európa-szerte. XI. Ince pápa 1686 novemberében – Buda visszafoglalása alkalmából – az egész egyházra kiterjesztette szeptember 2-ára helyezett ünnepét, ezt később augusztus 16-ára tették, Magyarországon azonban továbbra is 20-án ünneplik meg. Az 1054-es egyházszakadás óta Szent István az első, akit mind a katolikus, mind az ortodox hívők szentként tisztelnek, miután koronázása millenniumán, 2000-ben Bartholomeosz konstantinápolyi ortodox pátriárka is szentté nyilvánította, s így Szent István ökumenikus hidat is jelent.
Szent István életében, majd szentté avatásában is egyesítő személy volt, s valójában igaz rá a görög catholicos, vagyis egyetemes szó, hiszen személye összeköti a keresztényeket és a magyarokat is.
