A nyugati társadalom embere ma jólétben él, ám a villany-, gáz-, internet- és telefonszámlák hosszú sorát a temetkezési számla zárja. Keserű és egyben félelmetes képe az életünknek, kiváltképp, ha számba vesszük, hogy a számlák milyen gyorsan érkeznek. Olyan kérdésekkel állítja szembe az embert e felismerés, amellyel fél szembekerülni. Még azok az emberek is, akik élénk mindennapi tevékenységeket folytatnak, és jókedvű társaságkedvelő embereknek mutatkoznak, félnek egyedül maradni önmagukkal. Félnek szembekerülni azzal a kérdéssel, amelyre sokak szerint nincs válasz. Mi az élet értelme? Mi végre kerültünk ide, ha hirtelen minden akaratunk ellenére itt kell hagynunk mindezt? Kik vagyunk? Honnan jövünk? Hova tartunk? Mi vár ránk?
André Frossard francia író mondta, hogy nagyapáink, apáink azzal az örömmel néztek az autókra és a repülőgépekre, hogy olyan világban élnek, amelyet végre széppé és szabaddá tesz a tudomány, a technika, a demokrácia, a szexuális forradalom és az ateista humanizmus. Marx kommunizmusa és Nietzsche ateista humanizmusa egyaránt azt ígérte, hogy ha az ember elutasítja az Istent, szabad és boldog lesz, sőt, ő maga válik Istenné. Marx szerint a vallás a munka tőke általi elnyomásának eredménye és támasza, ha pedig a kapitalizmust megdöntjük, a vallás magától eltűnik. Friedrich Nietzsche pedig így kezdi a Vidám tudomány ötödik könyvét: „Az új, legnagyobb esemény, hogy – Isten halott –, hogy a keresztény Istenben való hit hiteltelen lett – már előre veti első árnyait Európára... Az esemény következményei nekünk, a közhiedelemmel ellentétben, talán egyáltalán nem is lesújtóak, nem lehangolóak, hanem inkább olyanok, akár valamiféle fény, boldogság, megkönnyebbülés, föllélegzés, vigasztalás, hajnalpír, amelyet csak nagyon nehezen tudnánk leírni.”
Az elmúlt évek eseményei azonban a kommunizmus bukásáról tanúskodnak, a híres filozófus kijelentésére pedig egy vicc reflektál: Nietzsche azt mondta, hogy Isten halott, amire Isten graffitin válaszolt: „Nietzsche halott”. Az Istent fiókba elhelyező, gyakorlati ateizmussal felnövő nyugati demokráciára azonban egyre inkább az lett a jellemző, hogy egyre kevesebb ember számára van az életnek értelme és öröme. Számtalan nyugati író és gondolkodó olyan félelmetes értékválságról beszél, amely a technikai civilizációnkban az embert a termelés és a fogyasztás elemévé alacsonyítja, valamint a korrupció, a lelki üresség, a munka, az alkohol és a kábítószerek rabjává változtatja. Erich Fromm híres szociálpszichológus pedig arra figyelmeztetett, hogy az ember manapság az indusztrializáló vallását vallja, amely az embert a gazdaság és a maga csinálta mechanizmus rabszolgájává alacsonyítja. A kibernetika vallása hódít, amelyben az ember gépeket tesz meg Istennek. Egy lelketlen világ jövőképe bontakozik ki szemünk láttára.
Úgy tűnik, a vallás mára egy titkolni való hóborttá vált. Hiába szimpatikusak az emberek számára a régi vallások gondolatai, tanításai, netalán Krisztus vagy Buddha személye, méltatlanak gondolják, hogy a XXI. század embere félmitologikus alakokon csüggjön, vagy a tudománnyal sokszor nem magyarázható, vak és olcsó hitbe kapaszkodjon. Miért kellene Istenbe hinnünk, ha hihetünk az emberben, a szabadságban, az igazságosban, a testvériségben vagy a szeretetben? Azt mondják, hogy az élethez és kérdéseihez a tudomány is elegendő, és hogy Isten lényegében az ember projekciója (Feurerbach), a nép ópiuma (Marx), a vesztesek hiú önvigasztalása (Nietzsche), az infantilis szinten rekedt emberek illúziója (Freud).
A jövedelmek pedig lehetnek egyre magasabbak, a szabadság pedig súrolhatja a szabadosság határait, fel kell ismernünk, hogy a világ, amelyben élünk, becsap bennünket is, önmagát is. Benyomásaink zavaros forgatagában keveredve, amely a dolgok folytonos változását követve kavarog körülöttünk, vakon járjuk az élet őrült táncát, és meg sem kíséreljük megválaszolni a kérdéseket, holott életünk lényegére vonatkoznak. Meghalunk, mielőtt élni kezdenénk. André Malraux francia író gondolata írja le talán a legjobban a helyzetet: „Isten meghalt és utána meghalt az ember is.”
