A feltámadás a keresztény tanokat el nem ismerő és a laikus emberek számára a hit botrányköve, amellyel nem igazán tudnak mit kezdeni. A keresztények ezzel szemben ötven napig, egészen pünkösdig ünneplik a feltámadás alapgondolatát, a húsvétot, sőt minden vasárnap erre emlékeznek.
A keresztény tanok szerint Krisztus beteljesítette az ószövetségi húsvétot. A zsidók a húsvét, vagyis a pészah nevű ünnep során az Egyiptomból való megszabadulást ünnepelik. Az ünnepi étel, a bárány az egyiptomi tizedik csapásra emlékeztet – amikor is minden elsőszülött gyermeknek meg kellett halnia –, melyet Isten azért küldött a fáraóra, hogy engedje el a népét. Azok azonban, akik a bárány vérével megkenték ajtófélfáikat, megmenekültek a halál angyalától. A kereszténység számára a bárány Krisztus előképe: Jézus az Isten Báránya, aki vére, szeretete, áldozata árán mentette meg az embereket a haláltól.
A lélek halhatatlanságának gondolata, vagyis az élet a halállal nem szűnik meg, a legtöbb vallásban megtalálható. Szinte minden vallási hagyományban van tavaszünnep is, amelyben az ősszel leveleiket hullatott fák és általában a természet újjászületését, feltámadását, a betegségből való felgyógyulást, válságokból történő kilábalást, a sors jóra fordulását ünneplik meg. A hinduk és a buddhisták úgy hiszik, az emberi lelkek a halál után – a köztes létben való átmeneti bolyongást követően – új testekbe vándorolnak. A hinduk szerint e körforgás örökkön-örökké tart, míg a buddhisták nézete az, hogy van megszabadulás az örök körforgásból. Azt, hogy az időknek volt kezdete, és egyszer vége lesz csupán a zsidó-keresztény-muszlim tradícióban gondolják.
A halhatatlanság gondolata ellenére a maguk vallását szintúgy Ábrahámtól eredeztető muszlimok és a zsidó vallásúak is kételkednek Jézus feltámadásával kapcsolatban. Muszlim felfogás szerint például Isza próféta, azaz Jézus három nappal a keresztre feszítése után nem azért jelenhetett meg a tanítványainak és ehetett velük, mert feltámadt a halálból, hanem azért, mert meg sem halt a kereszten. Jézus számukra az utolsó előtti próféta volt, aki megelőzte Mohamed megjelenését. A Biblia sok esetben elbukó, botladozó, vagyis közel sem hibátlan prófétái megütközést váltottak ki a muszlimokból, ugyanis szerintük egy próféta nem lehet ilyen. Többek között ezért is utasítják el Jézus kereszthalálát: „És nem ölték meg őt, és nem is feszítették meg, hanem csak úgy tüntetett fel nekik” (Korán 4:158). Allah prófétája nem szégyenülhet meg, és nem veszíthet, vagyis ha Jézus tényleg próféta volt, nem halhatott meg a legszégyenletesebb kivégzési mód, a kereszthalál által.
A zsidó vallás szerint csak a test hal meg, a lélek nem, a lélek tulajdonképpen tovább él, halhatatlan. A test feltámadása ugyanakkor a történelmi folyamatok és felfogások közepette egyre elfogadottabbá vált széles körben a zsidóság között. A feltámadás eleinte magára a zsidó népre vonatkozik, Isten kiválasztott népére, a száműzetésben élő, reményvesztett emberekre. A zsidóság egy része, amely hitt ugyan a halottak feltámadásában (farizeusok), a feltámadást teljes egészében tagadókkal együtt (szadduceus főpapi párt) elutasította Jézus feltámadásának lehetőségét, hírét és Jézust hamis Messiásnak nevezte. A vallásos zsidók még ma is várják az igazi Messiás eljövetelét.
A keresztény egyházak szerint Isten emberré lett, emberként meghalt, a halálból feltámadt, és általa az idők végén az emberek is feltámadnak. Nem a földi test támad fel, hanem egy megdicsőült, szellemi test, valamiféle halál utáni állapot, ami túlmutat az általunk ismerteken. A kereszténység hite szerint nemcsak a lélek halhatatlan, hanem az egész személy, vagyis a test is, hiszen a testem nélkül nem vagyok én. A kereszténység történelmében ugyanakkor Jézus feltámadása sokaknak okozott problémát, azt állítva, hogy Isten Fiaként (Istenként) meg sem halhatott, hiszen lehetetlen, hogy Isten meghaljon. Az Evangéliumok ezzel szemben egyértelművé teszik, hogy Jézus halálát, majd feltámadását is valóságos, fizikai értelemben kell érteni: nem egy visszajáró lélekként, kísértetként jelent meg tanítványainak, hanem fizikai testben. Ez a keresztény hit magva, olyannyira, hogy Pál apostol azt írta az általa alapított korinthusi gyülekezetnek: „Ha pedig Krisztus fel nem támadott, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a ti hitetek is” (1Kor. 15,32).
A mai nyugati civilizáció embere képtelenségnek tartja a feltámadást, hiszen nem tudjuk természettudományos módszerekkel leírni, megmérni. Ugyanúgy ahogy nem tudjuk természettudományos módszerekkel leírni az örömöt, a szeretetet, a szerelmet, a békét sem, vagyis az olyan emberi, lelki valóságokat, amelyeket senki sem tagad. A hit hasonlóképpen meggyőződés és lelki megtapasztalás, és mint ilyent nem lehet fizikailag megmérni. A húsvét az emberek öröklét utáni vágyára kínál választ: valamikor minden meghalt ember személyes, egyéni valóságában újra élni fog örökké, mégpedig nem valamiféle páraként lebegve mennyei felhők között, hanem fizikai testben, kézzelfogható, valóságos emberként.
