Gautama Buddha azt tanította, hogy megszabadulhatunk a fájdalomtól, ha meditálunk és kiiktatunk minden földi vágyat. Legismertebb beszédében, a Benaresi beszédben azt mondja a fájdalomról:
„Fájdalom a születés, fájdalom az öregség, fájdalom a betegség, fájdalom a szomorúság, aggódás és elkeseredés, fájdalom nem elnyerni, amire vágyunk. De mi a fájdalom eredete, testvérek? Az életszomj, amelyet a kielégültség táplál: ragaszkodás a léthez és a jóléthez. S mi a fájdalom megszüntetése, testvérek? Az életszomj elnyomása, megtagadása”. Buddha szavaival minden bizonnyal sokan egyetértünk, ám a nyugati elme nehezen tudja magáévá tenni ezt a választ. Kiolthatjuk a mohó pénz-, szex, és becsvágyat, de nehezen barátkozunk meg az ürességgel, a csenddel.
A fájdalmat, a szenvedést, az igazságtalanságot gyakran vagyunk hajlandóak Isten számlájára írni, még akkor is, ha nem vagyunk hívők. Sartre óta gyakran beszélnek „Isten csendjéről”, amely az igaz ember szorongására válaszul csupán hallgat. A felületes hívő fájdalma ez, aki szerint a gondviselés isteni beavatkozás, amely azért van, hogy jobbá tegye az emberi sorsot, és biztosítsa az igaz ember földi jólétét. Az ilyen hívő esdeklése gyötrelemmé és vívódássá válik, amikor jelekért könyörög és arra kéri az Istent, hogy ne hallgasson, hanem nyilatkoztassa ki, hogy itt van. Olyan magyarázatot vár az élet kérdéseire, a fájdalomra, amely megegyezik saját elképzelésével és elutasít minden más megoldást. Nem azért kérdez, hogy választ kapjon, hanem, hogy egy bizonyos választ kapjon.
Dosztojevszkij a Karamazov testvérekben ezt a gyötrelmet Karamazov Iván nagymonológjában jeleníti meg, amikor azt mondja, hogy egyetlen gyermek ártatlan kínszenvedése is elég ahhoz, hogy elutasítsuk Isten és az üdvözültek öröklétét és minden boldogságát: hogyan lehetséges egy ártatlan kínhalála, ha létezik gondviselés? Pilinszky János a kérdéshez hozzáfűzi, hogy a puszta értelem itt nem lát kiutat, hanem azt feltételezi, hogy a világ vak, részvétlen őrlőmalom, aminek kerekei közé hullva senki élő – bűnös és ártatlan – nem számíthat irgalomra, de Ivánnal szemben áll egy másik értékrend: Karamazov Aljosáé. A problémát ő is hasonló élességgel látja, reakciója mégsem lázadás, hanem az alázat, a mindhalálig szóló engedelmesség. Ő is megtapasztalta, hogy a világ puszta logika és tények láncsora, de ezzel szemben és felett van szeretet és szépség is. Pilinszky szerint az ő Istene nem csak királya, hanem a koldusa is a világnak és Jézus minden volt csak nem utópista: „Mindenre előbb fölkészített minket, mint e világi reményekre és utópiára. Igaz, királyi reménységre jogosította fel imánkat, de csak akkor, ha szenvtelenül őrlő malomkerekek létezését is elfogadtuk már”.
Karamazov Iván kérdése, mintha azt feltételezné, hogy a szenvedést, a fájdalmat Isten küldi. Carlo Molari teológus szerint ez téves feltételezés, ugyanis a történelem eseményeinek Isten nem a hatóoka, hanem a természeti kiváltó oka, és a történelem minden eseményének megvan a maga teremtett oka, amely a maga törvényei szerint működik, ám Isten felkínálja, hogy az ember a szenvedéssel és igazságtalansággal teli élethelyzeteket is „hasznos és üdvös módon” vagyis pozitívan élje át. Hozzáteszi, hogy ha az igazságtalan szenvedést üdvös módon éljük meg, vagyis szeretettel, akkor ez az élethelyzet az emberi fejlődés rendkívüli alkalmává válhat.
Karamazov Aljosa a testvérével szemben tudta, hogy a kérdésre a keresztre szögezett test a válasz: szolidaritás, amely nem erő és igazságosság, hanem együttérzés és szeretet. Belőle merítve az ember képes üdvössé tenni a legkegyetlenebb és a legigazságtalanabb szenvedést is. Ez a hit válasza a szenvedésre, miközben az érvek, amelyek a lehető legracionálisabban magyarázzák a rossz létezését, nagyjából annyira vigasztalják a bajban levő embert, mint egy táplálkozástudományi konferencia az éhezőt.
Az ember szabadsága többek között abban nyilvánul meg, hogy kiválaszthatjuk a felkínált válaszokat, vagy mi magunk válaszolhatunk a kérdésre. Választhatjuk a racionális utat, vagy Buddhát, Jézust, de más vallásokat, tanításokat is. Választhatjuk a halált, de választhatjuk az életet is.
