Krisztus hét látható, kegyelemközlő jelet, szentséget bízott az egyházra, amelyek a megváltás, az üdvösség kegyelmeit közvetítik az embereknek. Hét szentséget különböztetünk meg, amelyeket három csoportba sorolunk. Az első csoportba a keresztény beavatás szentségei tartoznak, ezek a keresztség, a bérmálás és az Oltáriszentség. A második csoportba a gyógyulás szentségeit soroljuk, ezek a bűnbánat szentsége és a betegek kenete. A harmadik csoport a közösség szolgálatának szentségeit tartalmazza, ezek az egyházi rend és a házasság.
A keresztény beavatás szentségei jelentik a keresztény élet alapjait. Ezek avatják be, kapcsolják be a hívőket az egyház életébe, küldetésébe. A keresztség az első és legfontosabb szentség, mely megnyitja az utat a többi szentség felé. A keresztség által az ember megszabadul a bűnöktől, Isten gyermeke és az egyház tagja lesz. Ezt nevezzük általános vagy egyetemes papságnak. A keresztség, valamint a bérmálás eltörölhetetlen jegyet hagy az ember lelkén, ezért csak egyszer részesülhetünk benne. A keresztelést általában a pap végzi, de szükség esetén, például életveszélyben bárki kiszolgáltathatja a szentséget, természetesen amennyiben maga is meg van keresztelve.
Kezdetben a három bevezető szentségben, a keresztségben, bérmálásban és Eucharisztiában a felnőttek egyszerre részesültek húsvét vigíliáján. Az első századokban az egyház olyan fiatalokat, illetve felnőtteket fogadott be teljes értékű tagként közösségébe, akik éretten felkészültek a szentségek felvételére, és készek voltak életüket adni Krisztusért és egyházáért. A krisztusi közösségbe való bevezetés szertartásaihoz tehát azokat a hitjelölteket engedték, akiket az egyház megbízottjai érettnek találtak a nagykorú keresztény életre. Ekkor a bérmálás a keresztséggel együtt egyetlen szertartás volt, Szent Ciprián kifejezése szerint „kettős szentség”. A századok múltával egyre több keresztény házaspár kérte, hogy kis gyermekeik is részt vehessenek az egyházi közösség életében, ünnepein, valamint részesülhessenek a keresztségben. Mivel a hitvalló keresztény családok gyermekeinek jelentős része a tapasztalatok szerint a családban magáévá tette a krisztusi életet, az egyház megengedte a gyermekek keresztelését. A növekvő lélekszám és a gyermekkeresztségek gyakorivá válása, valamint a plébániák sokasodása azonban lehetetlenné tették, hogy a püspök minden keresztségi szertartáskor jelen legyen. Mivel a keresztség beteljesedését a püspöknek akarták fönntartani, Nyugaton szokásba jött, hogy a két szentség kiszolgáltatását időben elválasztották egymástól. Azt mondták: a keresztség az egyházba, a krisztusi életbe való bevezetés szentsége, amelyet csecsemők is megkaphatnak, ha szüleik vállalják vallásos nevelésüket. A bérmálás viszont a keresztény nagykorúság, a személyes döntés szentsége, amelyet csak olyan korban szabad kiszolgáltatni, amelyben valaki képes éretten dönteni Krisztus és az egyház mellett.
A keleti egyházak továbbra is együtt szolgáltatták ki a keresztséget és a bérmálást. Tehát ha csecsemőt kereszteltek, egyidejűleg meg is bérmálták. A keresztelő pap bérmál, de a bérmálást csak a püspök által megszentelt olajjal lehet végezni. A református és evangélikus egyházak konfirmálásnak nevezik ugyanezt a szertartást, amely viszont nem tartozik az általuk elfogadott két szentség közé.
Egy Rómában honos szokás – a keresztséget követő kétszeri megkenés a szent krizmával – segítette elő a nyugati gyakorlat kialakulását. Az első megkenést a pap végezte, aki a keresztségi fürdőből távozó újonnan megkereszteltet azonnal megkente, majd másodszor a püspök kente meg a homlokán. A pap által végzett, krizmával való első megkenés a keresztelés szertartásának része maradt. Ha a keresztséget felnőttnek szolgáltatják ki, akkor csak egy keresztség utáni megkenés van: a bérmálásé. Szükség esetén pap is kiszolgáltathatja a bérmálás szentségét.
A megkenésnek az ókori és a szentírási szimbolikában gazdag jelentése van: az olaj a túláradó bőség és az öröm jele; megtisztít (fürdő előtti és utáni megkenés) és rugalmassá tesz (az atléták és birkózók megkenése); a gyógyulás jele, mert enyhíti a zúzódások és sebek fájdalmát; széppé, egészségessé és erőtől duzzadóvá tesz. Az olajjal való megkenés mindezen jelentései megismétlődnek a szentségi életben. A keresztség előtti megkenés megtisztítást és megerősítést jelent; a betegek megkenése gyógyulás és megerősítés. A szent krizmával való megkenés a keresztség után, a bérmáláskor és a papszenteléskor az Istennek szenteltség jele. A bérmálás által a keresztények, vagyis a fölkentek így fokozottan részesednek Jézus Krisztus küldetésében és a Szentlélek teljességében, valamint a megbérmált megkapja a hatalmat, hogy a Krisztusba vetett hitet nyilvánosan megvallja. A bérmálást „keresztény nagykorúság szentségének” is nevezik, a hitbeli felnőttség, vagyis az egyházközösség egyenrangú tagjává válása nem azonosítható a természetes felnőttkorral.
