Manapság sok ember minden fenntartás nélkül rábízza magát az értelem által felkínált válaszokra, és fél betenni a lábát a hit birodalmába. Nem tetszik neki a hit „dogmatizmusa”.
Felvetődik a kérdés, hogy vajon dogmatizmus-e, ha egyesek vitathatatlannak tartanak bizonyos igazságokat, amelyekre szilárd tudományos bizonyítékok vannak, vagy amelyeket történelmi dokumentumok igazolnak.
A kereszténység mint vallás egyedülálló, Krisztuson kívül ugyanis soha, egyetlen vallásalapító sem állította magáról, hogy Isten fia, aki az atyjával egyenlő, és olyan kinyilatkoztatást hoz az embernek, amely közvetlenül Istentől származik. Buddha, Ramanuja, Mahavira, Konfuciusz, Lao-ce nem gondolta azt, hogy a teremtő üzenetét hozná, hanem egyszerűen személyes megvilágosodásukról beszélnek. Mózes próféta volt, aki olyan tant hirdetett, amely csak előkészíttette az eljövendő Messiás tanát. Mohamed szintén prófétának mondta magát – az is volt –, de tanításának lényegét Mózestől és az Ószövetség prófétáitól vette. A nagy zsidó próféták Krisztus előhírnökei voltak. Krisztus az egyetlen vallási géniusz, aki teljesen új és mély üzenetet hozott, megvilágosítva isten kinyilatkoztatását. Krisztus feltárja Isten arcát. Bár kétségtelen, hogy Krisztus nélkül is el lehet oda jutni, amit sok ember istenhitnek nevez, de az egy arc nélküli istent eredményez. Még azok is, akik kételkednek Krisztus istenvoltában, nagyra értékelik emberségét, bölcsességét, tanításainak mélységét, életének erkölcsösségét. A nem hívők nagyrészt azt is elismerik, hogy Krisztus a lelki élet nagymesterei közül is a legnagyobbak közé tartozik.
A kételkedés egyidős az emberiséggel, vagyis az ember öntudatra ébredésével. Hiába áll teljes méltóságával az egyház a Szentírás mögött, az emberekben kérdések ébrednek.
Rendkívüli emberek és tetteik közé gyorsan legenda szövődik. Lehetséges, hogy az evangéliumok esetében is erről van szó? Krisztus valójában létezett? A régi világban egyetlen kézirat sem állhatott ellent az idő rombolásának, ezért a Krisztus után 1000 előtt írt műveket csupán másolók kéziratából ismerhetjük. Másoláskor pedig fennáll a tévedés lehetősége. Az emberek erős kísértést érezhettek, hogy éppen hozzátegyenek vagy elvegyenek valamit, megváltoztassanak mondatokat, szövegrészleteket.
Tudósok, teológusok, nyelvészek, történészek hada már évszázadok óta foglalkozik az ehhez hasonló kérdésekkel. Van-e valaki, aki látta, hallotta, ami történt? Ha több tanú van, akkor beszámolóik összhangban vannak-e egymással? Melyik tanú mennyire szavahihető, érdekük-e, hogy valamilyen tényt eltitkoljanak, megmásítsanak? Ha írásos tanúvallomásról van szó, akkor hiteles-e az irat, valóban az írta-e, akinek tulajdonítják, egyetlen kéztől származik-e? Nemcsak a laikus emberek, hívők és hitetlenek, hanem a történészek is ilyen kérdések százait, ezreit vetették már fel és vetik fel az evangéliumokat és az Újszövetséget, valamint más régmúlt időből származó iratokat vizsgálva, hogy felderítsék azt, amit a történelem mondhat Krisztusról. A történészek és a nyelvészek vitái láttán az emberben óhatatlanul is az a meggyőződés támad, hogy Jézus problémája megoldhatatlan, mivel mindez csupán a tudósok presztízsharca, és nem a bizonyítékhiány, hanem a véleményalkotás nehézsége miatt tolja mindenki félre a problémát: a hívő, hogy hittel élhessen, a hitetlen pedig, hogy megtarthassa kétségeit az evangéliumi Jézus történetiségében.
A kritikusok tömegeinek évszázados erőfeszítései azonban máig sem voltak képesek bebizonyítani, hogy Jézus mítosz. A kutatás ettől függetlenül nem állt le, a szakemberek ugyanis nap mint nap újabb és újabb bizonyítékokat, részleteket keresnek, tárnak fel szeleteket a történelemből, annak ellenére is, hogy jól tudják, ha Krisztus első tanúi, hamisítás gyanújába keverednének, akkor meginogna egész történelmünk, sőt saját létünk alapjai is.
