Emberemlékezet óta nem tapasztalt időjárás és árvíz sújtotta Szerbiát. Ami történt nem más, mint katasztrófa. Súlyos természeti katasztrófa, amely emberéleteket követelt és taszított sokakat nyomorba. Ezt nem lehet és nem szabad másként hívni, és mégis volt, aki visszaélt vele. Irinej pátriárka, a Szerb Pravoszláv Egyház feje azt találta mondani, hogy a történtek nem Isten büntetése, hanem Isten figyelmeztetése, arra, hogy térjünk le a bűn és a törvénytelenség útjáról, majd hozzátette, Belgrádban olyan összejövetelt készülnek megtartani, amely óriási törvénytelenséget jelent.
A hír első olvasatakor azt gondoltam, hogy álhírportálra tévedtem, és ez a magát nagyon humorosnak képzelő újságíró csinál bolondot a pátriárkából azzal, hogy a büszkeségnapi felvonulást és ezzel a melegeket okolja a katasztrófáért. Másodjára megdöbbenés lett úrrá rajtam, hogy hogyan jelenthet valaki ki ilyesmit a huszonegyedik században. Mindezt tetézi, hogy Ireneusz (Irenej) bácskai püspök, amikor segítségnyújtásra és adakozásra kérte a hívőket, kijelentette, hogy a püspöki zsinat úgy döntött, hogy megteszi, amit tehet, imádkozni fog az ítéletidő megállításáért. Ezt követően ugyan csorbítani próbálta a szerencsétlen bejelentést azzal, hogy megjegyezte, az ima nem elég, és szolidaritást is kell vállalni.
Azt mondják, bajban ismerszik meg az ember. Egyesek a katasztrófáról szóló híradások után azonnal a boltba szaladtak, nehogy szűkölködni kelljen a jövőben, vagy egy picivel drágábban kelljen megvenni az élelmeket, mások azonban csizmát húztak, lapátot ragadtak, és a bajba jutott emberek megsegítésére siettek. Ez utóbbiak közt pedig minden bizonnyal volt ateista és meleg is. Mert a segítség, részvét az egyik legemberibb tulajdonság. Igen, aki nem tud mást, az imádkozzon, vagy legalább részvéttel gondoljon a szűkölködőkre. Kicsit álszentnek tűnik az ima, amikor luxusautóban közlekedő egyházi személyeket látunk az utcán, de remélem, sőt tudom, hogy köztük is vannak olyan igaz emberek, akik lapátot ragadnak, és térdig gázolnak a jeges vízbe embertársaikért. Akik nem száz, hanem több ezer dinárt vonnak meg maguktól, hogy a másik meleg ruhát, takarót és tetőt kapjon a feje felé, akik emberek százait szervezik meg segítségnyújtásra, adakozásra. Ám a büszkeségnapi felvonulást okolni az ítéletidőért felháborító. Ettől csak egy lépésnyire van a lincselésre való felbujtás. Értem és elfogadom, hogy az egyház joga, sőt kötelessége kiállni értékrendszere, tanítása mellett, de nem így. Nem használhatják ki az emberek szenvedését. Krisztus maga mellé ültette a bűnös embereket is, mert tudta, szívből vágyakoznak a megtérésre. Nem volt szüksége drága ruhákra, luxusra. Ő maga is szegényen élt.
Bárkit is okolni egy természeti katasztrófáért archaikus gondolkodásmód. Egy tekintélyelvű társadalom megfélemlítő eszköze. Ezer évvel ezelőtt talán hihető lett volna, de ma nem. Részben azonban egyetértek a pátriárka szavaival, amikor azt mondja, hogy a bűneink okozták az özönvizet. Igaza van, az emberiség ugyanis az elmúlt száz évben olyan agresszivitással változtatta meg és változtatja még ma is maga körül a természetet, a környezetet, olyan visszavonhatatlan károkat okozott a szennyezéssel, amelyek következményei félelmetesek lehetnek, és amelyekből napról napra több kóstolót kapunk. A Föld éghajlata a saját törvénye, ritmusa szerint mindig is változott, és ezt gyorsítottuk meg hiúságunkkal. Elfeledtük, hogy istentől ajándékba kaptuk bolygónkat, és a rajta való uralkodás nem azt jelenti, hogy kiszipolyozzuk, tönkretesszük azt, hanem gondoskodó atyaként megvédjük és ápoljuk.
