„Megvan az ideje a születésnek, és megvan az ideje a meghalásnak… Megvan az ideje a sírásnak, és megvan az ideje a nevetésnek. Megvan az ideje a gyásznak, és megvan az ideje a táncnak”. (Prédikátor 3:2.4)
A halál elkerülhetetlen, és ami megtörtént azon változtatni nem tudunk, csupán a halálhoz való viszonyunkon. Ha szerencsénk van, szerető család, barátok, támogató közösség vesz körül minket a veszteség idején, de a gyászt egyedül éljük át. Nem vagyunk felkészülve a veszteségélményre, hiszen a másik elvesztésével az énünk, identitásunk egy része is elvész. Úgy érezzük, elhagyott minket Isten.
A temetés elmúlt, a rokonok hazamentek és ekkor szembesülünk új helyzetünkkel, – minden megváltozott. Ilyenkor tör rá az emberre igazán az érzések káosza, mert egyszerre árasztja el a lelkét teljes összevisszaságban a gyász, a harag, az öröm, a düh, a félelem, a bűntudat, a nyugtalanság. E fájdalom gyakran testi tünetekkel is jár, úgy érezzük, hogy megháborodtunk. Keressük szerettünket lakásunkban, szobánkban, használati tárgyakban, régi fényképekben, álmunkban, álmos reggelekben egy kávé mellett ücsörögve. De nincs ott, csak a hiánya. A születésnap, a karácsony, a házassági évforduló mérhetetlen ürességgel, fájdalommal lesz teli. Ezekkel az érzésekkel meg kell küzdenünk és bár a valóságban már elengedtük őt, lélekben még nem. Mindazokat a pillanatokat, ünnepeket, amelyeket korábban együtt éltünk meg, meg kell tanulni egyedül átélni, meg kell tanulni egyedül ünnepelni. Akármilyen fájdalmas is, tudomásul kell vennünk, hogy ez az elválás egyelőre végleges. Isten áthághatatlan határt húzott a látható és a láthatatlan világ közé.
A mai modern világ tabuként kezeli a halált és a gyászt. „Fogadd őszinte részvétemet” – mondják az ismerősök valódi együttérzéssel, vagy kényszeredetten, de mindenképpen zavartan. Gyakran a környezet sem tudja, hogyan viszonyuljon a gyászhoz és a gyászolóhoz, holott elegendő lehet egy együtt érző pillantás, ölelés, részvétnyilvánítás, a másik meghallgatása, ima vagy éppen szeretetteljes elmondása annak, hogy én hogyan éltem meg gyászomat, amikor elveszítettem valakit. De szükséges ügyelni arra, hogy ez soha ne legyen tolakodó. Ne rólunk, hanem róla szóljon ez a beszélgetés. Gyakran további terheket rónak rá a gyászolóra, teljesíthetetlen elvárásokkal szembesítik őt: „Kezdj magaddal valamit, csinálj valamit, foglald le magad és a gondolataidat”, „Ne sírj, ne szomorkodj, hamarosan könnyebb lesz”, „Legyél túl rajta, lépj tovább”. Bár a segítő szándék vezérli őket, minden ilyen közömbösen kimondott szó könnyen gátat gördíthet a gyász útjába. De nem ők, hanem az emberiességet, a tapintatot nélkülöző személyek a legkegyetlenebbek. Nem látják, nem akarják elfogadni, hogy bármikor a gyászoló helyére léphetnek.
A közfelfogás szerint az gyászol jól, aki mihamarabb túlteszi magát az őt ért veszteségen: erős marad, nem mutatja ki az érzéseit, minél előbb ismét munkába áll. A gyász viszont nem betegség, nem gyengeség, hanem életünk legnagyobb krízise. Ha gyászunk feldolgozatlan marad, rögződik bennünk a fájdalom. Az elfojtott, meg nem élt fájdalom előbb-utóbb jelentkezik – ha szavakban nem tud, akkor testi tünetekben, lelki zavarokban. Akik pedig egy életen át hordozzák fájdalmukat, belebetegszenek, beleháborodnak szeretteik elvesztésébe.
Régen a siratás, a virrasztás, a halotti tor és a mise segített abban, hogy a gyászoló ki tudja sírni magát, panaszkodni tudjon, ki tudja fejezni a fájdalmát, és meg tudjon könnyebbülni. Ma sok esetben egyedül éljük át a veszteségünket, elbújunk, ha bánatunk van, mert nem szabad gyengének látszani. Nem! Az érzelmeink bátran kifejezhetőek. Nem kell szégyellni a könnyeket. Nem attól vagyunk lelkileg nagyon erősek, ha sohasem sírunk. Ez inkább elfojtása az érzelmeinknek, ami máshol és máskor majd úgyis kijön rajtunk.
Szerencsés az az ember, akinek simogató, ölelgető családja van, amely arra biztatja az embert, hogy meséljen a múltról, mondja el az érzéseit, panaszkodjon, semmit se fojtson magába, hiszen a szeretetnek, a figyelemnek gyógyító ereje van. Időt kell hagyni a gyászunkra, a gyász folyamatára, de nem feledhetjük, hogy nem azzal fejezzük ki halottaink iránt érzett szeretetünket, ha évekig búslakodunk, és nem vesszük le a fekete ruhát, hanem azzal, ha emléküket ápolva szeretetteljesen élünk tovább.
A hívő embert ugyanakkor a közössége, gyülekezete támogatja és a hite ad erőt. A papra, lelkészre ennek ellenére gyakran csak a temetési szolgálatban tartunk igényt, esetleg a nehéz időszakban, mint egy túlvilági védőpajzsként legyen mellettük a temetés bejelentésétől, a temetésen át a megemlékező miséig, istentiszteletig, miközben elfelejtjük, hogy bármi is legyen az ember fájdalma, szomorúsága, az igazi vigasztalás módja ma is ugyanaz. Kapcsolatba kerülni az élő Istennel, hinni, hogy szerettünkkel általa találkozni fogunk. Amit a hívő ember átélhet, az előíze annak az ígéretnek, ami majd odaát lesz teljes, amiről a Jelenések könyvében olvasunk, hogy „letöröl Isten a szemünkről minden könnyet.” (Jel 7:17)
