Minden tökéletesedik. A házak, az élelmiszerek, a gyógyszerek, a termelési eljárások, a számítógépek, a kommunikáció, a jólét. Minden tökéletesedik, kivéve az embert. Talán az iparosodás vezethetett oda, hogy a paraszti kultúra és a vallásosság válságba került, a szokások elvesztek, a családok széthullottak, ezzel szemben megteltek a városok, amelyek bizonyos szemszögből embertelen életkörnyezetet jelentenek.
Erich Fromm ismert szociálpszichológus mondta, hogy az ember új gépezetet hozott létre, és olyannyira lekötötte ez a feladat, hogy életének elsődleges célja lett. Energiáit, amelyeket régen Isten és az örök üdvösség keresésének szentelt, immár a természet leigázására és az egyre növekvő materiális kényelemre fordította. A termelést célnak kezdte tekinteni és nem eszköznek, amely az élet jobbá tételére szolgál. S ez lett a cél, amelynek egész életét alárendelte.
Az ember egyre erősebb munkamegosztásban és gépesítésben dolgozik, egyre nagyobb társadalmi agglomerátumokban él, s inkább része, mint ura a gépezetnek. Az ember maga is árucikk, befektetés. Fő törekvésünk, hogy sikeresek legyünk és a lehető legelőnyösebben eladjuk magunkat a munkaerőpiacon. Az emberi érték az eladhatósággal azonos, a szeretet háttérbe szorult. A boldogságot pedig az jelenti, ha egyre újabb és jobb termékeket fogyasztunk, van elegendő szeszes ital, kábítószer, szex, szórakozás és élvezet.
Konzumemberek vagyunk. A konzumizmus átsiklik az elsőrangú értékek felett, hogy közvetlenül a másodrangúan landoljon. A legnagyobb érték, amit kínál, a pénz és a sztárok anatómiai méretei. Az ember a hirdetések és a reklámok szerint él, amelyek kávéfajták okozta boldogságot, sörmárkák táplálta barátságot, valamint olyan életérzéseket kínálnak, amelyekhez akkor juthatunk, ha intimbetéteket, mosóporokat, vagy macskaeledeleket veszünk. Az óriásplakátok és a televíziós reklámok mélyen a tudatunkba égetik, hogy milyen az öröm, a kényelem, a fiatalság, a szépség. Mesterséges szépségideálokat kínálnak fel és azt sugallják, hogy ezek az ideálok a természetesek. Függünk a médiától, az internettől, holott a tévénézés gyakran a legmagányosabb emberek összejövetele. Széles sávú interneten kommunikálunk egymással, csetablakokban. Az ember hangját felváltja a személytelen karakter, az érzelmeket pedig az emotikonok. Szomszédainkat nem ismerjük, beszélni sem beszélünk velük, példaképeinkké pedig a bármi áron hírnévre törő celebek váltak. A szabadság azt jelenti, hogy különösebb mértéktartás nélkül használhatjuk fel mindazt a pénzt, amit szereztünk. Akinek kevesebb pénze van, az csupán szomorú és irigykedő tekintettel bámulhatja élvezkedésünket.
Az emberek egy marék dollárárt bármit megtesznek, ha pedig egy egész bőröndnyi van, akkor félelmetes belegondolni, mire képesek. Azt gondolják, hogy ugyan a pénz nem minden, de ami azon túl van, pénzért megvásárolható. Ebben a világban ugyan létezik Isten, de szabadságon van. Egy jelenlevő-hiányzó, mondhatni passzív Isten, aki nem avatkozik bele az ember dolgaiba. Ha pedig nincs előttem egy cselekvő Isten, akkor bármit szabad. Ha egy törvény figyelembe vétele túl sokba kerül, bolond leszek áldozatot hozni, hiszen a szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket. Különben is ember alkotta a törvényeket, ha megszegem, akkor ugyan ki fogja látni?
Hiába a társadalom által kínált konformizmus minden bája, az ember nem érzi jól magát. Bizonytalan magában, másoktól függ, mások elismerésére vágyik. Elidegenedett saját magától, a saját keze művét imádja, s úgy adja át magát vezetőinek, mintha felette állnának, holott éppen ő emelte maga fölé őket. Bizonyos értelemben az emberiség ugyanott tart, ahonnan Krisztus előtt a második évezredben elindult.
