Botrányos és ehhez hasonló jelzőkkel ellátott szalagcímek jelentek meg június első heteiben a világsajtó címlapjain: „800 újszülött és gyermek csontváza került elő, fedezték fel Galway városának közelében, Tuamnál, egy egykori ír katolikus zárda mellől”. Eme történet, amely valószínűleg először a londoni Mail on Sunday hetilapban jelent meg, visszataszító képet rajzolt a botrány középpontjában álló Bon Secours Nővérek katolikus rend apácáiról, sőt volt olyan sajtótermék, amely „irgalmatlan nővéreknek” nevezte őket. Egyes „sajtótermékek” cinikusan meg is jegyzik a végén, hogy a felháborodás miatt az egyház kezdhet magyarázkodni, egyes kommentálók pedig tömeggyilkosságról beszélnek.
A történet több sebből vérzik, először sehol sem találtak 800 csecsemő csontvázat rejtő tömegsírt. A „szennyvíztárolóba dobott csecsemők” állítólagos történetét a sajtó Catherine Corlessnek tulajdonította, ám a helyi amatőr történész tagadja, hogy ő találta volna ki. Az Irish Times június 7-én szólaltatta meg Corlesst, ő kiemeli, hogy egy szóval sem mondta, hogy szennyvíztárolóba dobták volna a gyerekeket. Szavai szerint azért kezdett kutatásba, mert azt hallotta, hogy a zárda területén, amelyben 1925-től 1961-ig gyermek- és kismamaotthon működött, temető fekszik. Kutatásai szerint az említett időszakban 796 gyermek halt meg az otthonban. Ez átlagosan évi 22 gyermekhalált jelent. Mint megjegyezte, a meghalt csecsemőkről és gyermekekről szóló halotti bizonyítványokat önköltségesen, darabját 4 fontért vette ki, amelyeken nem volt feltüntetve, hogy a gyermekeket hol temették el. Mivel a mai napig fellelhető Írországban – és Európa más részein is – a szokás, miszerint a csecsemők és a korán meghalt gyermekek számára egy kórház területén külön temetkezési hely van, az amatőr történész szerint feltételezhető, hogy a gyerekeket a zárda udvarán temették el, azon a részen, ahol a helyiek később virágoskertet létesítettek, amelynek sarkában egy sírkövet emeltek azzal a szöveggel, hogy: „Azok emlékére, akik itt nyugszanak”. Hozzátette, az a célja, hogy a kertben az elhunyt gyermekek emlékére nevekkel ellátott emléktáblát állítsanak fel. A világsajtó ezt teljesen figyelmen kívül hagyta.
A történet másik szála, a szennyvíztároló is problémás. Az amatőr helyi történész is megjegyzi, az épület mögötti területen léteztek szennyvíztárolók, de a korai térképeken még nincsenek feltüntetve. A szennyvíztárolóként emlegetett, körülbelül 120 × 60 centiméteres, kitéglázott, betonlapokkal lefedett gödörre két helyi kisgyerek bukkant rá a hetvenes évek közepén. A gödörben valóban csecsemőcsontok voltak, de korántsem 800, a gyerekek elmondása szerint nagyjából húsz apró koponya. Finbar McCormick, a belfasti Queen’s Egyetem geológiaprofesszora szerint a gödör mérete sem engedi feltételezni, hogy szennyvíztárolóról lenne szó, hiszen annak túl kicsi, viszont egy tömegkriptának teljesen megfelel. Annak lehetősége is fennállhat, hogy az építmény valamikor valóban szennyvíztároló lehetett, majd miután funkcióját vesztette és kiszáradt, akkor kezdték el temetkezési célokra használni.
Egy tény vitán felül áll: az erősen katolikus írországi árvaházak állapota az 1960-as évekig, sőt akár még később is kétségkívül dickensi volt, a halálozási arány pedig sokkolóan magas. Elterjedt olyan gyanú is, hogy a lányanyák gyermekeit erőszakkal elvették, és örökbe adták idegen családoknak. Mivel nagyon kevés támogatást kaptak, az ír árvaházak rendkívül túlterheltek voltak, ha egy csecsemő elkapott egy fertőzést, azt elkapta az összes többi is. Az egyik legveszélyesebb betegség az akkor még gyógyíthatatlan TBC volt, amely zsúfolt, zárt helyeken futótűzként terjedt, de a halotti bizonyítványok szerint a himlő, szamárköhögés, influenza és az agyhártyagyulladás is nagy számban szedte áldozatait az intézményben. Tény, hogy ilyen magas csecsemőhalálozás tragédia, és érthető, hogy Írország felülvizsgálja, hogy ebben az időben milyen gyakorlat volt az árvaházakban, valamint miért volt ekkora halálozási arány a zárdában, és milyen volt a zárdák temetkezési szokásai. Arról beszélni viszont, hogy 800 csontvázat találtak, miközben nem történt erről feltárás, mellébeszélés és rágalmazás.
Az is tény, hogy a múlt század elején Írországban a fiatalon megesett leányanyákat a társadalom kiközösítette magából. Hatalmas szégyen és egy életre szóló megbélyegzés volt a sorsa a házasságon kívüli szülő anyáknak. Ugyanakkor azt is érdemes lenne átgondolni, hogy máshol Nyugaton vagy a nyíltan vallásellenes, kommunista országokban ebben az időszakban vajon milyen állapotban voltak az árvaházak és a házasságon kívül teherbe esett nőkkel, miként bánt az adott társadalom. Félek, hasonló tragédiákkal, társadalmi gyakorlattal találnánk magunkat szembe.
