A szerb sajtó nemrég beszámolt arról, hogy Ivica Dačić külügyminiszter és Dominique Mamberti érsek, Vatikán államközi kapcsolatokkal megbízott államtitkárja felsőoktatással kapcsolatos államközi megállapodást írtak alá. A rövid hírben a sajtó nem részletezte, hogy mit is tartalmazott a megállapodás, kiemelték ugyan, hogy a szerb diplomácia vezetője szerint államérdek lenne Ferenc pápa szerbiai látogatása, „de” a Vatikán és Szerbia között súrlódást okoznak az Alojzije Stepinac horvátországi bíborossal kapcsolatos nézetbeli különbségek.
Ki is volt e kérdéses bíboros? Alojzije Stepinac 1898. május 8-án született a horvátországi Krašicében. 1924 és 1931 között a római Pápai Német Magyar Kollégium növendéke volt. 1934. június 24-én szentelték püspökké. Eddig terjednek a száraz történelmi tények és a világháború közeledtével jönnek a kérdések, vagy az eltérő nézetek. Az egyik szerint Stepinac már 1938-ban, amikor kinevezték Zágráb érsekévé, látta, hogy nem megy minden jó irányba, ezért egyre többet beszélt az ember méltóságáról és szabadságáról. 1941-ben, amikor megalakult a független horvát állam, természetesen ő is, mint minden horvát, boldogan üdvözölte azt. De ahogy múlt az idő, egyre jobban felemelte hangját az usztasa diktatúra bűntettei miatt, például elítélte a szerbek bírósági eljárás nélküli kivégzését, a faji alapú megkülönböztetést és a jasenovaci haláltábort. Ahol csak tudott segített a szerbeknek, a zsidóknak, és arra kérte papjait, hogy adjanak keresztleveleket nekik.
A másik nézet szerint Stepinac háborús bűnöket támogatott. Felróják neki, hogy ünnepi misét tartott az NDH, avagy a Független Horvát Állam megalakulásakor, Ante Pavelić születésnapján, sőt meg is áldotta őt (a horvátok ezzel szemben nem azt mondják, hogy megáldotta őt, hanem csupán Pavelić áldást kért). Egyesek úgy gondolják, hogy Stepinac támogatta a zsidók és a szerbek karszalaggal való megbélyegzését, valamint az érsek katolikus átkeresztelésre felszólító körlevelét a bírálói úgy értelmezik, mint az usztasák politikájával összhangban álló erőszakos térítés eszközét. A keresztelések erőszakosak voltak, mert az emberek előtt csupán két választás volt: áttérni vagy meghalni. Egyes bírálók szerint a körlevél azt is sugallta, hogy aki meghagyja hitét, azt nyugodtan meg lehet ölni, míg az érsek védői szerint az áttérés egyértelműen menekülési utat kínált. Sokak szerint Stepinac magasról szemlélte az ártatlan emberek, köztük rengeteg gyerek, vallási alapon történő lemészárlását.
1945-ben az érsek ott volt a világháború végét jelző felvonulás díszemelvényén is, a partizán kommunista vezetőkkel együtt. A probléma 1946-ban jelentkezett, amikor Tito hangot adott azon véleményének, hogy a Jugoszláviában működő katolikus egyháznak el kell szakadnia Rómától. Ebbe Stepinac zágrábi érsekként nem volt hajlandó beleegyezni, a jugoszláv püspöki kar pedig kiállt mellette. Ezután ítélték börtönre, majd nyugati nyomásra szülőfalujában házi őrizetbe vették. Itt tartózkodott, amikor XII. Piusz kinevezte bíborossá, ekkor pedig Tito nemes egyszerűséggel megszakított minden diplomáciai kapcsolatot a Vatikánnal. Stepinac bíboros tisztázatlan körülmények között, nyirokcsomó-megbetegedésben halt meg, 1960-ban. Az elhunyt bíboros csontjainak toxikológiai vizsgálatát 1994-ben végezték el, és kadmium-, króm-, arzén- és ólomnyomokat találtak bennük, azonban a mérgezés ténye nem bizonyítható egyértelműen.
A bíborost 1998-ban II. János Pál pápa avatta boldoggá és Ferenc pápa az idén helyezte kilátásba a szentté avatási perét. Figyelembe véve, hogy egy szentté avatási peren a „jelölt” életét szinte nagyítóval kutatják át, és megvitatják a szóban forgó kérdéseket is, diplomáciai szemszögből talán egy picit korai a bíboros szentté avatása. Az egyház ökumenikus lelkületét figyelembe véve talán szerencsésebb lenne, ha a régióban zajló feszültségek miatt először az érintett országokkal közösen tárnák fel a bíboros múltját, és csak ezután indítanák meg szentté avatási perét.
