Nap mint nap többet hallhatunk a katolikus egyház megreformálásának szükségességéről. Ferenc pápa névválasztása az első jel volt nemcsak arra nézve, hogy újítani kellene, hanem arra is, hogy ő reformálni fog. Annak ellenére, hogy a katolikus egyház néha egy olyan lomha gépezetnek tűnik, amely soha sem hajlandó megváltozni, folyton változott, sőt korszakalkotó, vagy inkább formabontó változásokon esett át történelme során. Az egyik ilyen formabontó változás Szent Domonkos nevéhez fűződik.
Szent Domonkos, családi néven Guzman Domonkos, 1170 körül született Spanyolország Kasztília nevű tartományában, Caleruegában. Édesanyja mélyen vallásos volt, a papi pályára azonban egy esperes rokona irányította. Az ifjú Domonkos a tanulásnak szentelte életét, ám nem fordult el a világtól, amikor a környéken éhínség tört ki, a könyveit eladta, hogy az éhezőkön segítsen: „Minek is tanulnék én ezen halott állatbőrök felett, amikor kinn az utcán embertársaim az éhségtől esnek össze!” Ez az áldozatkész magatartás egész életére jellemző volt. A jó képességű és jámbor fiatalemberre környezete hamar felfigyelt, Diego de Azevendo osmai kanonok 1198-ban meghívta Domonkost az osmai káptalanba. Diego nagy terveket szövögetett, hittérítő szeretett volna lenni a kunok között. Elhatározását közölte Domonkossal is, akiben nagyszerű társra talált. Együtt indultak el Rómába, hogy III. Ince pápától missziós megbízást kapjanak, a pápa azonban nem a kunok közé, hanem Dél-Franciaországba küldte őket, ahol a katarok és a valdiak eretneksége terjedt. Diego és Domonkos egyszerű emberként mentek közéjük, prédikáltak a hívőknek, keresték a találkozási lehetőségeket a tévtanítókkal, vallási vitákat folytattak, és próbálták meggyőzni az embereket. Munkájukat mindenütt siker koronázta, hiszen ez a két eretnekség éppen azt hányta a papság és az egyház szemére, hogy elhagyták az apostolok életformáját, meggazdagodtak és elárulták az evangéliumot. Domonkos az út után arra a meggyőződésre jutott, hogy azokat a károkat, amelyeket az eretnekségek, az egyház elöregedett struktúrái és a klérus erkölcsi süllyedése hosszú időn át előidéztek, csak úgy lehet fölszámolni, ha olyan közösség születik, amely megfelel a kialakulóban lévő viszonyoknak és az új szellemiségnek. Társakat gyűjtött maga köré, akiket megtanított meggyőző erővel prédikálni. Nagyon fontosnak tartotta, hogy a társai teológiailag kiművelt emberek legyenek, ezért Párizsba, Bolognában és Rómába küldte őket egyetemekre. Olyan szerzetesrendről álmodott, melynek tagjai hitszónokként bejárják az egész világot, ám a IV. Lateráni Zsinat megtiltotta újabb szerzetesrendek alakulását. Szent Domonkos ezért a már meglévő regulák közül kiválasztotta Ágoston reguláját, és ezzel lépett III. Honoriusz pápa elé, aki 1216. december 22-én engedélyezte a rend működését.
Szent Domonkos 1220-ban Bolognában rendi nagykáptalant hívott össze, amelyen elhatározták, hogy lemondanak a földbirtokról és csak a kolostor mellett kialakított konyhakertet tartják meg. Szegényen akartak élni. A prédikátorok rendjének alapítója 1221. augusztus 6-án halt meg, az egyház az ünnepét a hatvanas évek óta augusztus 8-án üli meg.
A kolduló életmód mellett a rendben az volt az újdonság, hogy felszentelt papok szerzetesi fogadalom szerint élnek, és teljesen a tanulásnak, a prédikálásnak és a lelkek mentésének szentelik magukat, míg más szerzetesi rendek esetében a szerzetesek egymás eltartása érdekében különböző feladatokat látnak el, kétkezi munkát végeznek. A domonkosok is elvileg szigorú kolostori fegyelemben élnek, de ha ez a tanulást vagy a lelkek érdekében végzendő munkát gátolja, felmentést kapnak a kolostori élet egyes gyakorlatai alól.
Humbert M. Vicaire domonkos történész szerint a Domonkos Rend volt „az egyház első szigorú értelemben vett misszionárius rendje”, és bár a rend megalapításához külső körülmények is hozzájárultak, mindenekelőtt az határozta meg, ahogyan egyetlen személy reagált ezekre a körülményekre. Vicaire szerint Domonkos személyiségének legmegkapóbb ajándéka éppen ez az együttérzés volt, az a nyitottság, amellyel engedte, hogy mások szenvedése megsebezze. Feljegyezték róla, hogy sírt és zokogott imádkozás közben: „Mi fog történni a bűnösökkel?” Ez a sebezhetőség, a mások szükségleteire nyitott érzékenység határozta meg az általa alapított rend szerkezetét is: a mai napig a rendbe lépő domonkos jelölt arccal a földre borul, és a kérdésre: „Mit kérsz?” – így válaszol: „Isten irgalmát, és a tiéteket is.” Domonkos életét szemlélve felsejlik, hogy ez az együttérzés, sebezhetőség hiányzik az egyházból és belőlünk, emberekből egyaránt.
